2020-at, hogyan értékelnétek? Milyen év volt számotokra? 2021-re mit terveztek? Milyen évnek érzitek?

Nekem egy kib.sz.tt jó év volt 2020. Hosszú idők óta a legjobb. Minden olyan, hosszú évek óta húzódó ügy végére került végre pont ami idegileg és anyagilag is rohadtul megviselt.

És mindenből én jöttem ki jól. Még most se hiszem el szinte. És mindezt a pont ennek a vírusnak és az általa okozott helyzetnek köszönhetem. Komolyan ha nem jön ez a vírus ezek a dolgok talán sose rendeződnek, én meg lehet valami idegosztályon végeztem volna.

Most majd nyilván jönnek a lepontozók, de nem érdekel, mert nekem akkor is egy zseniálisan f.sza év volt a tavalyi.

egyébként BUÉK mindenkinek.

"Rendkívül sok minden történt velünk, sok mindent átéltünk..."

"Az a csoda, hogy aszteroida nem jött, mert azon az egy dolgon kívül minden volt, ami szopóroller."

"Borzalmas és felháborító esztendő volt ez"

Úristen, úgy csináltok, mintha a III. Világháborút éltük volna meg, szó szerint. És nem, nem a modernkorit, mert ez kutyafüle volt ahhoz képest, hanem amit dédnagyszüleink, vagy nagyszüleink átéltek az I. és II. Világháborúban. Ezekben az volt a közös, hogy emberek haltak meg. De akkor sem egy pusztító járvány volt mint évszázadokkal ezelőtt a pestis, vagy a spanyolnátha ami ellen az 1900-as években nem volt ellenszer, vagy a II. Világháború idején a tífusz. Inkább kérdezzétek meg nagyszüleiteket, hogy "na, mama és papa, milyen volt átélni a II. Világháborút?" ha erre a kérdésre azok a válaszok érkeznének, hogy borzalmas, mert éheztünk, nem volt sem víz, sem áram, sem étel, a férfiak meghalni mentek a háborúba és fogalmunk sem volt róla, hogy egyéltalán visszatérnek-e élve a családapák, vagy már csak koporsóban. Nekem sok dolgot elmesélt a nagymamám, és a másik is, aki osztrák származású, hogy mit éltek át gyerekként a háborúban. Amikor rendszeresen a pincébe voltak lezárva többen minimális víz és kaja mellett, koszosan, és rémülten, hallgatni a bombák hangját, esténként erre eladludni. Mintha folyamatosan petárdáznának melletted.

Azért az túlzás, hogy a koronavírus idején bekövetkezett kishíján az Apokalipszis. Az élelmiszerboltok ugyanúgy nyitva voltak, volt víz, áram, gáz, ti nektek csak szinte annyi volt a dolgotok, hogy otthon üljetek a feneketeken, és bámuljátok a TV-t, nézzétek a ValóVilágot, filmezzetek, vagy csináljátok a ház körül való teendőiteket, vagy lementek napi párszor sétálni a friss levegőre. Manapság már létezik Skype, WhatsApp, Messenger és kismilliónyi dolog, hogy tartsd valakivel a kapcsolatot ideiglenesen. Nyilván ha átmentél barátokhoz, vagy meglátogattad a rokonaidat, nem jött a titkosrendőrség, hogy agyonverjenek, vagy börtönbe vigyenek.

Hát, elég érdekes év volt. Történtek velem jó és kevésbé jó dolgok is (az utóbbiból talán több). Elmesélem nagyvonalakban, hogy velem mi volt. Hátha érdekel valakit (nem panaszkodni akarok és nem is sajnáltatni magam, csak elmondom, elvégre ez volt a kérdés).

Kicsit távolabbról indítanám a dolgot. 2019 szeptemberében halt meg dédipapa. Ismertem, voltunk néha nála, igaz olyan közel nem álltunk egymáshoz. De azért csak éreztem, hogy „fogy a család”. Aztán 2019 novemberében meghalt nagymama is (én amúgy pont pár nappal utána mentem nyelvvizsgázni). Ő már közelebb állt hozzám, régen sokat voltunk náluk. De jó, még képes voltam megemészteni. 2019 végén jött meg a nyelvvizsga eredménye. Átmentem. 2020 első érdemi eseménye az volt, hogy átvettem a vizsgabizonyítványt (C1-es szintű, komplex). Jó érzés volt, hogy meg tudtam csinálni. Ekkortájt gondoltam ki, hogy most már elkezdek nyitni kicsit jobban a környezetem felé. Addig leginkább a szobámban ültem és vagy kockultam vagy valami mást csináltam, de egyedül. Van egy-két barátom, de ők se értek rá mindig. Kigondoltam, hogy majd többet fogok kimozdulni meg ilyenek. Aztán jött március. Gondolom, sejtitek, hogy ezekből a terveimből semmi se valósult meg. Kezdetét vette a digitális oktatás, aminek nem örültem. A suli volt kb. az egyetlen hely, ahol tudtam szocializálódni, most már az sincs. Közben magammal se voltam teljesen kibékülve. Éreztem, hogy kicsit más vagyok, mint a többi srác, ekkortájt ismertem be magamnak, hogy biszexuális vagyok (minimum). És ekkor halt meg nagypapa is. Akkor kifejezetten magányosnak éreztem magam, azt gondoltam senkinek nem tudok ezekről a dolgaimról beszélni. Áprilisban töltöttem be a 18-at. Elvileg ez nagy buli lenne meg minden, de csak szűk családdal tudtuk ünnepelni. Kicsit sajnáltam, de mindegy. Lassan kezdtem megbarátkozni a helyzettel, ebben közrejátszott több minden is. Egyrészt, húgomnak beszéltem az irányultságomról, nagyon jól fogadta. Másrészt, ofőnk megszervezte, hogy legyenek táncpróbák és kezdjünk el készülni a szalagtűzőre. Végre kicsit újra tudtam szocializálódni. Néha volt, hogy próba után az osztályból páran beültek valahová és tőlem is kérdezték, hogy megyek –e. Legnagyobb meglepetésükre igent mondtam (eddig minden ilyet passzoltam, utólag úgy érzem, ez hülyeség volt). És jöttek az enyhítések is. Olyan május-júniusra úgy éreztem, minden rendben van, megoldottam a problémáimat és jó lesz ez. A nyár egész jól telt. Sikerült rávennem magam (igaz, kellett egy kis segítség), hogy a szüleimet is beavassam „a titkomba”. Szerencsére jól fogadták. Nyár végén találkoztam egy meleg sráccal és elkezdtünk ismerkedni. Sok közös volt bennünk, úgyhogy bíztam benne, hogy legalább egy baráti viszony kialakulhat a dologból (én már annak is örültem volna). Közben szeptember, vissza a suliba. Kicsit féltem, hogy rossz lesz visszaszokni, de legalább újra közösségbe járhattam. A sráccal egy ideig úgy nézett ki, hogy alakul a dolog, de végül nem lett az egészből semmi (barátság se). Azt nagyon sajnáltam. Közben próbáltam nyitni továbbra is, elmentem osztálytársakkal kajálni, egy-két buliba meg ilyenekbe. Elhívtam egy lányt az osztályból, aki tetszik, de hamar letisztázta, hogy maximum barátként tekint rám. Tehát újabb csalódás. Közben a helyzet ismét durvulni kezdett, jöttek a szigorítások. Végül pedig ismét a távoktatás. Akkor úgy éreztem, hogy nemár. Ismét kezdődik az az időszak, amikor csak magányosan ülök otthon. És igazam is lett. Van egy-két barátom, akikkel párszor találkoztam és ennyi. A semminél azért több. Aztán jött az újév.

És most itt vagyok. A helyzetet többnyire már sikerült elfogadnom. Viszont ha eszembe jutnak a tavalyi csalódások, akkor még mindig bánkódok. De feladni nem fogom. Idén talán enyhül a helyzet és akkor majd jobban neki tudok állni ennek az egész barátkozás/ismerkedés témának. Még nem tudom, mit fogok csinálni és hogyan, de majd igyekszem többet kimozdulni és nem csak azt a rohadt gépet nyomni.

Ha értékelnem kéne az évet, azt mondanám, inkább volt rossz, mint jó. Szerencsére a családból senki nem vesztette el a munkahelyét a vírus miatt és jó eséllyel nem is kaptuk el. Viszont azért tragédiák történtek (fél év alatt három családtag halt meg) és nekem is voltak rosszabb pillanataim. Illetve, amit elterveztem, azt se nagyon tudtam megvalósítani. De azért voltak szép megmozdulásaim, még ha ezek csak nekem számítanak nagy dolgoknak, akkor is. Mindenesetre nem bánom, hogy magunk mögött hagyjuk végre 2020-at. Bízok benne, hogy az idei év már valamivel azért jobb lesz.

Boldog újévet!