Valami még nehezebb vers?

Szerintem, pl. ez a három vers elég nagy kihívás lehet és egyik sem hű de boldog.

Bächer Iván:

Hogyan legyünk magyar költő?

[link]

--------------------------------

MAJOR-ZALA LAJOS

Jó halálunk imája

(ANYAM SÍRJÁNÁL A KISLAKOSI TEMETŐBEN)

Jaj édes mellemnek tejvel nőtt gyermekem nem tudok szólni hozzád ki lettél egyetlenem ki voltál dajkaságomban távol elmúlásomban jaj véled jót nem tehetek jóságom elapadt a bánat kiszítta sejtjeim tejét a szavakat hangom nem ér fel hozzád innen a mélyről jaj nem tudlak óvni a sok rejtött veszélytől nem bírom lehütni a megváltoztathatatlan izzását jaj élő fiam egyetlen gyermekem egyetlen halálát szép piros véred elborulását ha eljön az óra jaj hiába tenném kezem futó homlokodra hogy elkapjam a Halált szemed hályogjáról a Hidegség szorítást jaj meleg ér folyásról jaj édes mellemnek szóval nőtt gyermekem némaságomban remény-egyetlenem

ki voltál dajkaságomban hűtlen a pusztulásomban

a csillagok közt azon csillagtalan éjjel

a ritmustörésben jaj nyelvem szánalmában

jaj jaj keserű mellem szóapadásában

ó ti fák húsomból nőtt füvek viseljetek gondot rá Göcsej halmai szép zalai dombok nöjjetek palásttá

s takarjátok be gyönge szavait védő árnyékotokkal

ha idegenben lépked mutassatok neki utat

hogy ne féljen magától ne járja üresség

s hozzátok néha haza ti égő szőlőtőkék

mert félelmes magában az asszonynak jaj még a férfinak is hát még a költőnek ha szava igaz is

sohse fázzál mellemnek tűzvel nőtt gyermekem kinyílt-szótalanságom rejtött-segödelmem

nap hold csillagok barátjai legyetek azon éjjel ha indulni készül béhunyt-reménnyel

jó halála légyen mert igaz élte volt köztetek ó szelid emberek miért vattok ily idegenyek?

Vigilia (vigilia.hu) 1972. 04. hónap 262. oldal

-------------------------------

Utassy József: Gyászdoboz

Rég volt nagyon, nem emlékeztek már, hát újra elmesélem.

1943 februárjában kaptunk egy dobozocskát,

a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos

Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű,

negyedkiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra,

néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép

anyámról és rólam.

Ülök egy napraforgó arcú asszony balján, rajtam drapp pulóver,

H betű forma kantárral egy rövidnadrág, térdharisnya,

és két pingvinszínű cipőcske tipegéseimhez.

Bal hüvelyk- és mutatóujjammal hatalmasat csípek combomba.

„Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön,

bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig.

Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban.

Sajnos, nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka.

Fogadja őszinte részvétemet!”

„Jaj, drága feleségem, te faluszépe asszony, gyönyörű Kiss Margit!

És nekem édes egyetlenem, te drága-drága, aranyos kicsi fiam:

mit is mondtam én nektek mielőtt bevonultam, mit is mondtam én nektek akkor?!

HA TUDNÁM, HOGY NEM JÖVÖK HAZA TÖBBÉ,

ITT, A HÁZUNK SARKÁN LÖVETNÉM FŐBE MAGAMAT A CSENDŐRÖKKEL,

legalább tudnátok akkor, hol fekszem én, Utassy Vadász József, Isten és az Ózdi Vasgyár segédmunkása,

legalább kijárhatnátok a temetőbe, síromra virágot és gyertyát lobbantani…

És mondtam azt is, jaj, mondtam én, ígértem én, ígérgettem,

hogy ne féljetek, nem leszek én gyilkos,

nem lövök én agyon egyetlen katonát sem,

mert mindenkit hazavárnak innen, mint ahogy engem is hazavár

az én futosó kicsi fiam,

hogy karomba szaladjon, és én fölkapjam őt, fölemeljem,

és magasba dobálva bemutassam őt ennek a

gyönyörű

Napnak,

amely itt ragyog most is a fejem fölött.

És én szénné feketedem lassan alatta.”