Mikor utazunk már a csillagok között?

"Én nem számoltam utána de elvileg a jelenlegi eszközökkel is elérhetőek a legközelebbi csillagok néhány évtized alatt."

Akkor jobb lenne ha utánaszámolnál. Úgy talán nem írnál ilyen bugyutaságokat.

Amennyiben mondjuk 1500 év pár évtized, akkor igaz.

Amúgy a Voyager ott van a "csillagok közt". :)

"Hanem mondjuk az ion-, atom-, napvitorla-, lézeres fénynyomás-hajtóművekre gondolok, persze a meglévővel kiegészítve."

Napvitorla: igen kicsi tolóerőt biztosít, ráadásul a Jupiteren túl már annyira minimális a Napból érkező fényenergia, hogy gyakorlatilag használhatatlan további érdembeli gyorsításra.

Atomhajtómű: A fissziós és fúziós folyamatok igen nagy mennyiségű energiát biztosítanak, csak az a gond velük, hogy az űrben történő meghajtásra egyelőre nincs kidolgozott módja a hasznosításának.

Lézeres fénnyomás: ez alatt pontosan mire gondolsz?

Ionhajtómű: Igen kis tolóerőt biztosít, tehát nem nyerhető belőle túl sok gyorsító energia. Ennek ellenére használhatónak tűnik, az igen jó hatásfokú működése, és a minimális üzemanyag-fogyasztása miatt. A gond az, hogy nem elég felgyorsítani a szondát, hanem azt le is kell lassítani majd az út végén (azzal nem sokat érünk, ha a szondánk néhány hónap alatt átsuhan az idegen csillagrendszeren). Így a gyorsítási és lassítási idő nagyon elnyúlik, amely alapból évtizedeket, ha nem évszázadokat venne igénybe vele.

Amit kihagytál, az a plazmahajtómű. Igen ígéretes találmány, de egyelőre még csak kísérleti fázisban működtetik, nem tudni, mikor lesz belőle csillagközi utazásra felhasználható hajtómű. A Te életedben talán, de az 100%, hogy ezzel nem jutnak el ezen időn belül egy szomszédos csillaghoz. Hacsak nem élsz még vagy 500-1000 évet minimum.

Más variáció hirtelen nem jut eszembe, ha találsz valamit, írd meg.

Az egyetlen jelenleg is működő, valamennyire is ígéretes hajtómű az ionhajtómű. A tolóereje nagyon kicsi, de ez az egyetlen, ami képes éveken át működni. Az összes többinek az élettartama túl rövid, hajtóanyag-igénye túl nagy.

A fotonhajtás, valamint ennek egy speciális változata, a lézerhajtás az ionhajtóműhöz hasonlóan kis tolóerőt ad, igazán érdemleges teljesítményhez meg a Föld teljes energiatermelésére szükség lenne, hogy effektíven működjön. A Földről lézerrel tolni egy űrhajót még a Föld-Hold viszonylatban is iszonyat bonyolult szabályzási feladat, messzebbre meg egyszerűen lehetetlen. Ha az űrhajónak saját magának kellene előállítania a megfelelő energiájú fotonnyalábot vagy lézersugarat, egy atomerőmű is kevés, a megfelelő energiasűrűségű üzemanyag az antianyag lenne, azt meg nem igazán tudjuk tonnaszám előállítani és tárolni. Hát még évekig tárolni, mert a 4 fényéves út így is lenne vagy 30 év csak oda.

Az egyetlen módszer, amivel meg tudnánk indulni és meg is van a technikai feltétele, az az atombomba-hajtómű lenne. Egy, a fenekén erős, hűtött sugár- és nyomásvédő pajzzsal rendelkező hajó, ami sorozatban atombombákat szórna maga mögé és a lökéshullámok hajtanák.

Soha rosszabb felhasználást a nagyhatalmak felhalmozott nukleáris fegyverkészletének.

Plazmahajtómű (VASIMIR):

[link]

Az elméleteddel több probléma is van. Egyrészt nem lenne értelme külön-külön indítani a különböző terhű szondákat vagy részegységeket, mert a leggyengébb láncszem elve alapján a leglassabbhoz kellene igazodnia a többinek is. Képzelj bele, az üzemanyagot szállító eszköz még valahol az Uránusz környékén jár, mikor az alkatrészeket szállító a Neptunusz pályájánál, a fő szonda pedig már lassan eléri a Naprendszer határát. Mit érünk el vele? Semmit, hiszen egymás nélkül egyik sem ér sokat, mindegyiknek meg kéne várni a többit valahol, hogy egységként tudjanak tovább haladni a csillagközi térben.

A másik gond az, hogy ha mindegyik féle hajtóműből tenni akarnak egyet a szondára, akkor az igen nagy mértékben megnövelné az építési időt, a költségeket, a meghibásodási lehetőségeket, nem beszélve a hatalmas "fölösleges" plusz teherről, amit az éppen funkción kívüli egységek adnak. Olyan ez, mintha egy személyautóba beépítenének egy gáz és egy villanyüzemű motort is, egy gőzmeghajtású motorral és egy külső égésű stirling-motorral együtt, a meglévő otto-motor mellé, hogy minden lehetséges helyzetben a lehető legmegfelelőbb meghajtási technikát tudja használni. Az elv nem rossz, csak az a baj, hogy így 15 tonna lenne minden egyes személyautó, ami erősen a fogyasztás, az irányíthatóság-kezelhetőség, és az árának a rovására menne.

Példa az ellenkezőjére:

"Az 1900-as francia világkiállításra készültek ezek a rajzok, amelyek azt próbálták bemutatni, hogy hogyan élnek majd az emberek a kettőezres évek környékén. Nem nagyon jött be."

[link]