Mi ennek a neve?

Bocs, de ettől ijedtél meg? Bár lehet, hogy veszélyes, de szerintem tök aranyos.

Én idén augusztusban vagy szeptemberben a szárítóról leszedett ruhákkal hoztam be a lakásba egy olyan állatot, amit soha azelőtt nem láttam életemben. Egy százlábúra hasonlított, csak nagyobb méretben, és hosszú csápokkal; továbbá iszonyatosan gyorsan szaladt. Órák hosszat keresgéltem, hajkurásztam éjszaka, mire végre megtaláltam; akkor viszont úgy telibe fújtam spray-vel, hogy biztosan annyi legyen neki.

Később tudtam meg egy GYK-s lánytól, hogy pókszázlábúnak hívják a jószágot; állítólag csíp is.

Tessék, nézd meg:

[link]

Egy dologban nagyon egyetértettünk: a Wiki erősen téved a testhosszot illetően ("általában 20 - 25 mm"). Ami nálam volt, az legalább 6 - 8 cm lehetett; amit a lány látott egy tornateremben, az kb. 10 cm volt.

Azóta már volt egy másik, kisebb példány az előszobámban; nem ismertem kegyelmet. :P

Remélem, soha nem találkozom többé ilyennel; de ha mégis, akkor cseréljünk. :D

1. alkalom: Mint írtam, éjszaka hajkurásztam a pókszázlábút; s nem biztos, hogy a szomszédok megértőek lettek volna... (A kisszobában alvó egy saját és egy vendég lánykáról nem is beszélve; ők valószínűleg még sikítófrászt is kaptak volna...)

2. alkalom: Nem bízom a porszívóban. Még az előző lakásban történt, az első esték egyikén: már ágyban voltam, amikor egy irdatlan nagy, vastag lábú pók szaladt keresztben a paplanomon. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne ájuljak el; és hirtelen nekem is a porszívó jutott eszembe. Foglyul ejtettem őkelmét, a porszívó csövét pedig teljesen leragasztottam celluxszal. Kb. 2 - 3 hétig nem is használtam az eszközt, gondolván, előbb-utóbb csak elpatkol a jószág. De amikor meg akartam győződni eme reményem megvalósulásáról, csalódnom kellett: nem volt sehol, sem a csőben, sem a porzsákban. Én legalábbis nem láttam...

Hidd el nekem, a legbiztosabb addig fújni vagy csapkodni, amíg már csak egy milliméternyit sem mozog... :(((

Valahol sajnálom őket, de ez van. Nem vagyok hajlandó elviselni a tudatot, hogy esetleg rám mászhat / átmászhat rajtam egy ilyen kis dög; legyen az akár pók, akár pókszázlábú. Pláne az arcomtól szeretném távoltartani őket. Ez valószínűleg egy gyerekkori kellemetlen emlék hatása: kb. 9 évesen a kertben nem vettem észre a fák között fejmagasságban kifeszített pókhálót, így telibe belegyalogoltam. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban: én vagy az addig mit sem sejtő keresztespók. Az biztos, hogy a visítóversenyt én nyertem volna... :D

Ja, és pár éve pedig egy nagy, fekete, gyorsan szaladó bogarat próbáltam az ágy mögött megtalálni és onnan valahogy kicsalogatni. Ehhez kb. negyed óra hosszat álltam olyan pózban, mint a gátülés, csakhogy míg az egyik lábam szabályosan az ágy támláján volt, a másikkal a földön álltam... Mint később kiderült, egy futrinka volt a kis bujkálós.

Ezekhez képest nekem a méhek és a darazsak barátságos, tündéri kis jószágoknak tűnnek; pedig már csíptek meg. Szóval, ha gondolod, tényleg cserélhetünk: a legközelebbi rusnyaságot csapdába csalom a kedvedért, és elpostázom neked. :)))

Így utólag egyébként tényleg viccesek a sztorik, remélem, ezeken is jót nevetsz majd. :)

Ha kicsit részletesebben, színesebben írnád le a történeteket, jobban tudnék nevetni... Így csak mosolygok. ;)

A madarat pedig sajnálom; gondolom, elpusztult szegény. :(

Nekem az előző lakásban két macskám volt: az egyiket "örököltem" egy előző lakótól, a másikat pedig egy közeli játszótérről hozta haza a lányom. Mindkét cica nagy vadász volt, rendszeresen pusztították a kertben a madarakat. :(

De nem ették ám meg őket, csak elkapták, és dicsekvésből felhozták megmutatni az emeleti folyosóra... Néhány év alatt a madarak többsége el is menekült a kertünkből, csak néhány cinke meg egy nagy csapat szemtelen veréb járt át enni a madáretetőhöz télen. Néha átrepült még a szemben fekvő kertből egy gerlepár és egy harkály; ill. jöttek enni a feketerigók is; de már nem fészkeltek nálunk többé. :(

Azelőtt voltak zöldikék is, meg olyan szép, színes madarak is, amiknek még a nevét sem tudom; de gyönyörűség volt nézni őket, ahogyan röpködtek, fészket építettek, fiókákat gondoztak. De sajnos a galád macskák miatt nem sokáig létezett a madárkert. :(

Néha hoztak fel vakondot és egeret is, persze már menthetetlen állapotban. Egy kivétel volt: egyszer egy icipici egérkét találtam a folyosón, a macskáknak leterített ruhák alatt. Gondoltam, beviszem a lakásba, mert egerünk még úgysem volt. :D

Jobb híján egy régi madárkalitkába tettem, de olyan pici volt, hogy ki tudott szökni az egyik nyíláson. Beszaladt a mosógép alá, majd úgy elbújt valahogy, hogy két napig nem bírtam kiszedni onnan; pedig próbáltam előcsalogatni, még a mosógépet is lefektettem a földre. De soha nem jött elő, amikor ott voltam; viszont távollétemben evett a neki kitett sajtból, magokból és egyebekből. :D

Mindezek után persze szabadon engedtem, amint végre sikerült elkapnom őkelmét. :)

Az egyik kanárim [név szerint Bertie :) ] halála is a kis "gettóscica" számlájára írható. Mára nekem már elég volt a mesélésből, de ha gondolod, legközelebb részletezhetem. :)

Te pedig írhatnál a macskádról vagy a denevérről. :)

Ehhez motivációként egy kis macskanyávogás:

http://www.youtube.com/watch?v=X1kOBNWQO0E

:)))

Szia :)

Nem felejtettelek el, de csak most értem ide; pedig a kommented utáni hétvégére terveztem, csak valahogy elmaradt... Inkább nem részletezem az okokat, elég hosszú leszek így is; de legalább bepótolom a mulasztást. :D

Remélem, "élsz még", és nem hiába írok. :)

Ilyen részletességgel valóban sokkal jobbak, élvezhetőbbek a történeteid; ez a kommunikáció és a fogalmazás egyik jellemzője. :D

Ha még a mondatkezdő nagybetűket sem felejted el legközelebb (amiknek hiánya elcsúfítja az amúgy nagyon jó helyesírásodat), akkor valószínűleg már majdnem teljesen boldog leszek. ;)

Nagyon kellemes és nyugis lehet erdő szélén lakni; bár biztos megvannak a hátrányai is (pl. a távolság a városközponttól). De a madarak, a mókusok és egyéb állatok, ill. a tiszta levegő és a a csend vitán felül pozitívum.

[Egy nagyon rövid ideig - lány létemre - vonzott az erdész pálya is, pont 8.-os koromban; de már akkor sem bírtam a pókokat és egyéb rondaságokat, ill. nagyon messze lett volna erdészeti suli, úgyhogy gyorsan letettem erről. :D ]

Anyudat nem irigylem... Nem tudom, én hogyan reagálnék egy denevérre a lakásban... Kint sem repült túl közel hozzám még egy sem, pedig voltak a kertben és az utcákon is bőven. Néhány évvel ezelőtt a lányom hazafelé útján látott egy kicsi, törött szárnyú denevért a járdán; felhívott, hogy mit csináljon vele, hazahozhatja-e... Nagyon sajnáltam, de nemet mondtam. Akkoriban már túlvoltunk néhány kutyán és sok-sok macskán, amiknek mindig gazdát kerestünk vagy elvittük a menhelyre; egyedül a már említett cica maradt a nyakunkon valahogy, ő szám szerint a 24. a fajtájából, hát gondolhatod, hogy már untam... Plusz az évek során volt egy letört farkú gyík, egy sérült gerle és egy nagyon pici feketerigó, amik egy-két nap alatt elpusztultak; és volt két feketerigó, amiket felneveltünk (3 - 4 hétig voltak nálunk). Szóval nem volt kedvem denevért pátyolgatni.

Van egy jó kis kép a Facebookon egy hatalmas denevérről:

[link]

Anyudnak mindenképp mutasd meg. ;)

A kannibál hörcsögöd furcsa eset... Gyerekkoromban az első höripárom gyorsan "családot alapított"; nem tudtam, hogy a hímet ilyenkor külön kell rakni, és hát így ő elkezdte enni az újszülött kölyköket... :(((

Egyszer hallottam valakitől, hogy a hím macskák is megeszik a kölyköket, ha azok nincsenek biztonságos helyen.

De hogy felnőtt állat felnőtt állatot, pláne egy hörcsög... Ez nekem ugyanolyan magas, mint a döglött állatokban fetrengő állataid. :(((

Nem lehet, hogy ez valami helyi sajátosság felétek? :D

És akkor jöjjön a "gyilkos macska" története:

Mint írtam, talált jószág; törött farokkal, begyulladt szemekkel és csontsoványan került hozzánk, kb. 6 - 7 hónaposnak saccoltuk. A másik macska a folyosón lakott, de az újat fiatal korára és egészségügyi állapotára való tekintettel a lakásban tartottuk. Csak a szobákba nem mehetett be, mert mi a kanárikat mindig szabadon tartottuk, a kalitkába csak enni jártak. Akkoriban a 3. kanárink volt, egy kissé dagi, citromsárga tollazatú, gyönyörűen éneklő hím. Sötétedéskor mindig felrepült a nappaliban a csillárra, ott aludt, soha nem repült le sötétben reggelig.

Egyszer mégis beengedtem a gettós cicát, nem gondoltam, hogy baj lesz. Az ölemben feküdt, amikor egyszercsak a madárka hirtelen megmozdult, és lerepült a padlóra; a macska meg egy szempillantás alatt kiugrott az ölemből, és rávetette magát. Persze odarohantam, de nem nagyon mertem kirángatni a szájából a madarat, a további sérülések miatt. Nekem hosszú perceknek tűnő idő után valahogy mégis elengedte Bertie-t, aki mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a földön... Mérgemben kihajítottam a macskát az előszobába, eszembe sem jutott a sérült lába, ami miatt előzőleg injekciót is kapott.

Nem tudom, hogy történt, de a madár lassan magához tért. Nagyon bágyadt és ijedt volt attól kezdve; csak gubbasztott a kalitkájában, mert ezek után nem engedtem ki. Talán két nap telt el így, amikor is az ádáz macska egy ajtónyitáskor beszökött a nappaliba, és cirka pár másodperc alatt felmérve a terepet már rá is ugrott a kalitkára... A madárhoz nem fért hozzá, de a kalitka leesett. A macskát kizártam, a kalitkát a helyére tettem, elrendeztem. Sajnos a madarakat nem lehet megnyugtatni...

Néhány óra múlva - már késő este volt - a kisszobában voltunk a lányommal, egyszercsak egy furcsa koppanást hallottunk a nappaliból. A kanári volt az: lefordult az ülőrúdról, leesett a kalitka aljára szegény. A kertben álló magas fenyőfa tövébe temettük el.

Szerintem nem bírta a szíve a sok izgalmat. :(((

Az állatorvostól kérdeztem, mi lehetett a baj; nem tudta pontosan. Csak annyit mondott, hogy úgy látszik, túlságosan is használt a macseknak az injekció...

Ennek már vagy 5 - 6 éve, de azóta nem vettem új kanárit, pedig szeretnék... :(

Hát, ennyi volt a mai történet. Minden jót neked. :)