Miért nem szeretnek az emberek jók lenni és miért szeretnek rossz lenni?

Mert jónak lenni azt jelenti, hogy a többiek érdekeit is szem előtt tartja az ember, és ez energiaigényes, macerás. Rossznak lenni annyi, mint csak a magunk érdekében tevékenykedni, akár mások rovására is.

Ez az emberi viselkedés jellemző volt sokakra akkor is, amikor az ateizmus még nem is létezett.

Ne keverjük a szezont fazonnal. Az ateizmusnak ehhez semmi köze, annál több a fejlődés adta lehetőségeknek, továbbá az emberi agy működésének.

Az erőnek nincs kultusza, az közönséges természettörvény és az emberekre is működik, csak ott rafináltabban. Amire gondolsz, az inkább (az embernél természetes, csak gyakran hibásan értelmezett) versenyből adódik. És közszemléletté válik, ezért mindenki azt képeli, ez a menő (amúgy meg gyakran hasznosnak tűnik).

Mindig vannak olyan emberek, akik önzők lesznek, bizonyos értelemben sérültek is, most mindössze a fejlődés következtében nagyobb lehetőségeik vannak önző céljaik elérésére (lehetőleg mások kárára, mert az olcsóbb).

Ezen felül, amit te rossznak vélsz, gyakran tudatlanság, félelem, és emiatt a sodródás (úgy vélik, az árral nem szabad szembe menni akkor se, ha az nekik is rossz. Mert akkor még rosszabb lesz. - Ez ugyan hamis, de nem hiszik el).

> Miért nem szeretnek az emberek jók lenni és miért szeretnek rossz lenni?

Ahogy #1 tömören összefoglalta, rossznak lenni sokszor jó, előnyös annak, aki az adott tettet megteszi. A lopás rossz, bűn, de aki lop, annak haszna van belőle. A jó meg sokszor erőfeszítéssel, lemondással jár, de jellemzően kisebb negatívummal, mint ami pozitívum keletkezik összességében. Ha segítek betolni egy autót, az nekem erőfeszítésembe, időmbe kerül, de ez kevesebb negatívum, mint amekkora pozitívum annak, aki folytatni tudja az útját az autójával.

> Ez a jelenlegi ateista és erőkultusz hullámnak köszönhető?

Nem. Mikor a keresztény hit – vagy más vallás hite – magától értődőnek tűnt a kor embere számára, mondjuk egy középkori faluban, akkor is volt bűnözés, voltak tolvajok, rablók, gyilkosok, nyerészkedők, önzők. Az ateizmus ezen meg nem sokat változtat, mert bár a kereszténység a jóról és rosszról Istenen keresztül mesél, a legtöbb esetben a jót és rosszat az ember–ember kapcsolatban értelmezzük, ami alapvetően független attól, hogy létezik-e Isten vagy sem. Nyilván sok ember van, akinek nincs belátása a jó helyességéről, és csak azért nem teszi meg a rosszat, mert fél valamiféle büntetéstől. Ezt a szerepet Isten éppúgy el tudja játszani, mint a jogszabályaink. Sok ember viszont belátja a jónak a helyes voltát, a rossznak a helytelen voltát ha tágabb összefüggésben, objektíven vizsgálja meg a tetteket és azok mindenféle következményét.

Nota bene ha megnézzük azt, hogy mely országokban mekkora a hívők aránya, és mekkora a bűnözés aránya, akkor abból inkább az a kép rajzolódik ki, hogy maga a hit nem teszi az embereket általában jobbá. Sőt mintha fordított lenne az összefüggés, bár ennek én inkább más okát látom, így nem élnék azzal a szerintem fals következtetéssel, hogy amelyik országokban magasabb a hívők aránya, ott magasabb a bűnözés aránya, mert bár úgy tűnik, hogy ez az összefüggés, az egyik nem okozata a másiknak.

Érdekes gondolatok ateizmusról, vallásról. Kár, hogy nem igazak. És kár, hogy egy valós problémát olyan okokra próbálunk visszavezetni, amelyektől kizárólag az adott személy egyéniségén keresztül függ, de semmiképpen nem az ideológiától.

A statisztikát azért hagyjuk, mert az bármire jó, ha valaki eléggé ért hozzá, hogyan vezessen félre vele másokat.

Ezen értékrendek alapvetően a neveltetéstől függenek. Ahol a kultúra sokadrangú szempont, ott értelemszerűen nem is lehetséges megfelelő neveltetés tömegesen. De természetesen bármely elfajzott társadalomban is mindig akad néhány jóravaló tisztességes ember, és tartja magát bármilyen nehézségek ellenére. Mert értékrendet feladni lényegében egyenlő a halállal. Aki úgymond feladja, jellemzően a semmit adja fel.

Én pl szeretek jó lenni, pedig ateista vagyok. Amúgy semmi köze egymáshoz a kettőnek.

Középkorban az egyház égette máglyán az embereket, és a keresztes háborúkat is "isten nevében" vívták, megölve párszázezer ártatlant is.

De mondhatnám az olasz maffiát is, mélyen hívő katolikusok, de simán kifiléznek, ha ha útban vagy nekik.

> Egy ateista vélhetően mindent elutasít amit a vallás tanít(ana) neki ezért megeshet, hogy nem fog hinni a másokkal való törődésben sem, sem más házasságába be nem avatkozásban, sem az önzetlenségben stb.

Miért is? Nem kell hinni abban, hogy Középfölde – Gandalffal, Frodóval és Szauronnal – valóban létezik ahhoz, hogy a fiktívnek tartott történetből valódi tanulságokat olvasson ki az ember. Nem kell elhinni azt, hogy a jedik valóban léteztek egy messzi–messzi galaxisban ahhoz, hogy elfogadjuk a történet üzenetét. Egy ateista számára a Biblia részben egy fiktív történet, de egy olyan történet, amibe azért benne van egy kultúra, egy közösség saját erkölcsi világképe, amiben vannak olyan elemek, amikkel teljesen lehet azonosulni. Pl. a tízparancsolat felét egy ateista is a civilizált együttélés alapfeltételének fogja elfogadni, de lehet a másik felét is elfogadja, szimbolikus értelmezésben, vagy a keletezésük korának viszonyaihoz mérten.

~ ~ ~

Te azt kérdezed, hogy az ateizmus térnyerése miatt szeretik-e az emberek inkább a rosszat választani. Fordítsuk meg a kérdést. A hívő tényleg a hite miatt szereti-e a jót választani? Vagy csak a hitéhez tartozó tanokban visszalátni, megerősíteni látja-e a saját értékrendjét?

Egy kisgyerek tényleg azért nem csintalankodik-e, mert anyukája azt tanította, hogy Isten látja őt? Az Isten előtti lebukástól és Isten büntetésétől tart-e, vagy inkább a szülők előtti lebukástól és a szülők büntetésétől? Az az erkölcs amit belé nevelnek egy gyerekbe – és amire ő később a saját gyerekeit neveli – az nem inkább az ősök erkölcsi értékrendje, mintsem a vallás értékrendje?

~ ~ ~

Aki először olvassa a Bibliát – főleg az Ószövetséget –, annak nem hiszem, hogy ne szólna-e közbe a saját erkölcsi érzéke. Hogy mondjuk talán Ádám és Éva – vagy ha ők nem, az ükunokáik közül legalább páran – esetleg kaphatott volna valami második esélyt, ha már Istent olyan megbocsátónak írják le. Oké, Káin tette elfogadhatatlannak tűnik, de előtte azért Isten nem lehetett volna egy kicsit elnézőbb, hogy ugyanolyan jó szívvel fogadja Káin áldozatát, mint Ábelét? Oké, hogy Káin „csak” terményt áldozott, de az ő áldozata mögött is ugyanúgy munka van. Vagy hogy Szodomában és Gomorában tényleg egyetlen ember sem volt, aki megérdemelte volna az esélyt, hogy később a helyes utat választhassa, ha már szabad akarat van? (Vagy ha nincs szabad akarat, akkor mennyire fair dolog büntetni?) Egy kisgyerek vagy egy csecsemő sem volt, aki nem volt méltó a pusztulásnál kevesebbre? Tényleg a teljes pusztítás volt az egyetlen vagy a legkönyörületesebb lehetőség? Jóbbal talán fair módon járt el Isten, csak azért, hogy valamiféle fogadást megnyerjen a Sátánnal szemben, akit körbe is röhöghetett volna, vagy elküldhette volna melegebb éghajlatra ahelyett, hogy bizonyítson neki bármit is? De szerintem egy tucat példát még össze lehetne nagyobb erőfeszítés nélkül gyűjteni, akár még az Újszövetségből is. Pl. Jézus azt mondja, hogy „Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” Ennyi? Van ebben bármilyen erkölcsi paraméter? Aki nem hisz – mert mondjuk indánként élt a XV. században, esélye sem volt egyáltalán értesülést szerezni a kereszténységről –, de igen erkölcsös, erényes, nemeslelkű ember volt, önfeláldozó, aki hatalmas áldozatokat hozott mások javára, az elkárhozik. Jó tettek ide vagy oda, nem volt megkeresztelve és nem hitt. Mi ez ahhoz képest, hogy jó ember volt? Nem sérti ez az ember igazságérzetét?

Szerintem elég sok történet van a Bibliában, amiben egy hívő nem a helyes erkölcsöt olvassa ki, hanem a saját erkölcsi értékrendje ellenére fogadja el a történetet, afféle „Isten útjai kifürkészhetetlenek, bizonyára megvan neki a jó oka, hogy mindez így történt, csak én nem érek fel oda, hogy megértsem és felfogjam ezt az okot” jelleggel. Nekem úgy tűnik, hogy nem a vallás tanításai alakítják ki az ember saját erkölcsi értékrendjét, hanem az ember saját erkölcsi értékrendjén keresztül ítéli meg a vallása tanításait, találja azokat megerősítve, vagy éppen fogadja el a saját értékrendjétől való eltérés dacára.

~ ~ ~

Ott vannak pl. az ókori görög és római filozófusok. Nagyon sokan értekeznek az erkölcsről, erényekről. Mindezt úgy, hogy amit megfogalmaznak, az sokak számára volt belátható a történelem során anélkül, hogy különösebben belekeverték volna a vallást, vagy bármilyen metafizikai alapvetést, hogy az erényeket mondjuk valamiféle istentől eredőnek írták volna le, vagy az erényeket és azok hiányát valamiféle jutalomhoz vagy büntetéshez kötötték volna. „Mert, ha embertársaddal jót tettél, mit akarsz még? Nem éred-e be azzal, hogy természeted szerint csináltál valamit, hanem még jutalmat is kívánsz érte?” – fogalmaz Marcus Aurelius. Hát ez szerintem ez az egyetlen mondat sokkal mélyebben mond el bármit a jó valódi természetéről, mint sok keresztény tanítás.

~ ~ ~

Azt írod: „Mert ateizmusra épülő kulturákban megfigyelhető, hogy ha a törvény nem bűnteti akkor azt jelenti, hogy belefér”. Tegyük fel, hogy késő este, egy kihalt utcán sétál egy hívő, rajta kívül csak egy idegen látható, amerre a szem ellát. Ez az idegen előtte megy, és kiesik a pénztárca a zsebéből és ő nem veszi észre. A hívő dönthet: Odaszól az idegennek, hogy „Elnézést, kiesett a pénztárcája a zsebéből”, vagy nem szól, csak felveszi a pénztárcát, és elteszi a benne található pénzt.

A hívő az előbbit fogja választani és szól az idegennek? Ha igen, akkor annak az az elsődleges oka, hogy azért egy szemtanú van, Isten, akitől valamiféle szankcióra számíthat, ha esetleg eltenné azt a pénztárcát, vagy jutalomra, „piros pontra”, ha visszaadná az idegennek? Ha ezért tenné, akkor szerintem rég megette a fene az egészet. Az nem jóság, hanem számítás, üzlet, megalkuvás a hatalommal. De meggyőződésem, hogy a hívők túlnyom többsége is elsősorban azért választja az elsőt, mert rendelkezik az empátia képességével, átéli annak a súlyát, hogy annak az idegennek aztán otthon mennyire elrontja a napjait, mennyire nagy kára lenne belőle. Lehet, hogy szeretne esetleg egy hívő is jobban élni, de pár ezer, esetleg pár tízezer forinttól ő nem fog annyival boldogabb lenni, mint amennyi bosszúságot ezzel okozna az idegennek. Hogy most ennek amúgy Isten tanulja-e vagy sem, és mennyi súlya van ennek az ő mérlegén, az szerintem ott és akkor, mikor a döntést meghozza másodlagos kérdés.

Én ateista vagyok és gondolkodás nélkül szólnék az idegennek. Akkor is, ha bizton tudom, hogy a pénztárca zsebre rakásának nincs tanúja és nem lesz rám nézve negatív következménye. Mert egy tanú mégis van, méghozzá én magam. Ha eltenném a pénztárcát én nem Istennel, hanem saját magammal nem tudnék elszámolni.

~ ~ ~

Az ember részben ember, egyén, zárt világ. De részben fogaskerék is, alkotórésze a családjának, a városának, a nemzetének, a korosztályának, nemének, a vele azonos hivatást űzőkének, meg végső soron az emberi fajnak és az élővilágnak is. Az ember része a társadalomnak. Ami a társadalom számára káros, az – mivel az ember része a társadalomnak – számára is káros lesz valamilyen áttételben. Ha már Marcus Aureliust idéztem, ő frappánsan így fogalmazza ezt meg: „Ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos”.

Szerintem EZ az erkölcsnek, a jóról és rosszról való helyes gondolkodásnak az alapja. Annak a belátása, hogy az ember ezernyi szállal kapcsolódik másokhoz, ami mással történik, az velem is történik, rám is visszahat. Aki ezt belátással, megértéssel tanulja meg – legyen hívő vagy ateista – az ódzkodni fog a rosszat választani. Aki meg nem megértéssel, belátással, hanem rákényszerített elvárásként tanulja meg azt, hogy mi jó és mi rossz – mert kevésbé képes alkatilag az együttérzésre –, az hajlani fog a rosszra, és a jót csak azért fogja fontolóra venni választani – akár hívő, akár ateista –, mert fél vagy Istennek, vagy az jogi igazságszolgáltatásnak a büntetésétől, vagy valami személyes előnyért, számára profitot hozó tettként fogja látni a jót. De ez nem jóság, csak annak az elbábozása, még ha a többi ember számára jónak is tűnik.

Innen nézve nekem kicsit furcsán hangzik a becitált mondatod. Mert ennek a megfordítása az, hogy akkor szerinted a hívők világában a rosszat az ember elsősorban a büntetés miatt kerüli. Nem gondolom, hogy így lenne. Ha így lenne, az elég ijesztő lenne, de nem ezért nem gondolom, hogy így lenne, hanem mert a hívő és ateista ismerőseimmel folytatott ilyen-olyan beszélgetések alapján amennyire ismerem őket, nem ez a helyzet.