A tudomány patologizálja azokat az embereket akik jobbak mint a többiek, autistának nevezve őket?

> A tudomány patologizálja azokat az embereket akik jobbak mint a többiek

Nem. Miért tenné?

> autistának nevezve őket

Az autizmus konkrétan egy olyan állapot, amiben az illetőnek problémái vannak a társas kapcsolataival, kommunikációs készségével, illetve irracionális tettek és gondolatok jellemezhetnek. Betegség? Vagy csak zavar? Attól függ, hogy milyen mértékű ez az tipikustól való eltérés. Ennek eldöntésére meg megvan a megfelelő diagnosztikai módszer.

Az autisták között lehetnek olyanok, akik valamilyen képességükben túlszárnyalják az átlagot, vagy egészen kimagaslóak. De nem ez a jellemző. Másrészt lehetnek a kimagasló képességű, illetve sikeres emberek között is olyanok, akik jól funkcionáló autisták, de a többségre nem ez a jellemző (sem abban az tekintetben, hogy tényszerűen autisták-e, sem abban a tekintetben, hogy annak tartja-e őket a környezetük, vagy a széles közönség).

Az autizmusnak nem kritériuma az, hogy valaki jobb, mint a másik.

Ezek a kritériumok: Nonverbális kommunikációs problémák, merevség, repetitivitás.

Ezektől az ember nem lesz jobb, csak más.

Üdv, egy autista.

> Tudtommal készültek tanulmányok amelyek azt bizonyították be, hogy az autisták semmilyen körülmények között nem ronthatók meg, becsületességük, egyenességük mellett mindig kitartanak.

Inkább arról van szó, hogy aki komolyabb mértékben autista, az nem érti a hazugság, a kétszínűség létezését vagy hasznát. Pl. őszinték, de nem azért, mert emögött valamiféle erkölcsi megfontolás, erkölcsi tartás áll, hanem mert azt, hogy másnak az őszinte szavak esetleg lehetnek bántó, hogy adott szituációban nem biztos, hogy illő őszintének lenni, azt vagy nem tudják felmérni, mérlegelni, vagy nem szempont a számukra, nem látják fontosnak vagy hasznosnak.

Az emberek meg nem mindig őszinték, mert adott esetben az igazság kimondásánál vannak magasabb rendű erkölcsi megfontolások, pl. hogy ne bántsunk meg mást.

De az sem igaz, hogy aki autista, az ne követne el ha nem is becstelen, de erkölcsileg nem 100%-ig helyes dolgokat. Nekem a testvérem autista, és időben szokásává vált a tévé távirányítójának a hajlítgatása, és mivel a távirányító nem egy túlságosan hajlékony szerkezet, ezért többször kellett távirányítót cserélni. Édesanyám az általános nevelési módszerhez folyamodott, kisebb büntetésekhez (akkor este nem nézhet tévét, vagy nem kap csokit és hasonlók), a testvérem ezt felmérve aztán megtanult lódítani, hogy az a távirányító „leesett”, vagy „magától” romlott el.

Ennek tükrében a „jóság” azért megkérdőjelezhető. Némi túlzással azért nem, amiért a némának nem erénye az, hogy nem káromkodik, a vaknak meg nem erénye az, hogy nem kukkol.

> Tény, a neurotipikusokkal nem tudnak jól kommunikálni

Egymással sem feltétlenül tudnak jól kommunikálni. Súlyosabb esetben biztos hogy nem. Pl. a testvérem nem csak a neurotipikusokkal nem tud jól kommunikálni, de a többi autistával sem. Viszont egy neurotipikus bizonyos szintig megértheti egy adott autista kommunikációs hiányosságait és sajátosságait, és képes alkalmazkodni, jobban kommunikálni vele. (Pl. a testvérem hajlamos a semleges eldöntendő kérdésekre igennel válaszolni, függetlenül attól, hogy az igaz-e vagy sem. Ebből adódtak és adódnak ma is félreértések. Nem hazudik, egyszerűen csak valahogy nehezen érti ezeknek a kérdéseknek a lényegét. Viszont ennek tudatában lehet ehhez alkalmazkodni, és jól megfogalmazni a kérdéseket, hogy a válaszokból a valóság jöjjön át.)

Vagy pl. a testvérem csak bizonyos témához kapcsolódó kommunikációt kezdeményez. Mikor a színeket tanulták, akkor kvázi mindig csak azt kérdezte vagy mondta, hogy ez milyen színű, az milyen színű. Mikor a számokat tanulták, akkor meg minden három volt, kettő, meg nyolc. Az azért objektíven nézve kommunikációs hiányosság, ha valaki bizonyos témájú kommunikációt nem folytat vagy nem képes folytatni. Pláne ha ez a mindennapi élethez, vagy akár az életben maradáshoz elengedhetetlen.

> a neurotipikusokat vesszük etalonnak

Kommunikációról, társadalomról van szó. Természetes, hogy a többség, az általános a kiindulópont és az fér bele a normába, ami ezzel önmagától kompatibilis. Az emberek egy része persze toleráns, elnéző – ki-ki a maga szintjéig –, sőt maga a társadalom is igyekszik alkalmazkodni, akadálymentesítjük az épületeket, a járdákat, vakvezető burkolatok kerülnek ki az utakra, épületekbe, sok helyen vannak feliratok Braille-írással. De pont azért nevezzük mégiscsak ezeket az állapotokat kvázi betegségnek, mert a társadalom és benne az emberek aktív alkalmazkodása nélkül – néha azzal is – ezek az állapotok akadályoztatást jelentenek.