Minden megtanulható vagy létezik olyan, hogy az ember "túl hülye"?

Attól is függ, hogy miről van szó; azon az ágon más a ritmusod vagy tényleg "túl hülye" :) vagy.

Nekem például az informatikánál, ha kiindulnak valahonnan és úgy kezdik el magyarázni és minden részletről elmagyarázzák, hogy az micsoda, mire való, akkor nagyon jól megértek mindent és tudok fejlődni, tanulni, de, ha valaki belecsap a lecsóba és mindenféle szaknyelven magyaráz, általában elveszek.

Én mindig úgy érzem, hogy nem leszek profi informatikus, de szerintem csak más a ritmusom ezen a téren, nem úgy fejlődök, mint azok, akiknek elmondják egyszer és megértik rögtön. (Volt olyan barátnőm, akinek nulla köze volt az informatikához és 1-2 hónap alatt nagyon sokat fejlődött, mert fogékony volt rá).

De ott vannak a zene.

Én nem tudtam megtanulni gitározni, pedig olyan tanárhoz jártam, aki nagyon türelmes volt velem és lassan haladtunk. Nem tudtam ellazulni, nem magától jött a zene, mindig gondolkoztam, hogy milyen akkord jön, állandón ideges voltam, el is rontottam a dalokat és elég sokáig tanultam gitározni, de nem fejlődtem.

Egy rokonom viszont vett egy gitárt, a neten megnézte, hogy mit hogy kell lefogni aztán nagyon hamar meg is tanult gitározni.Ő nagyon fogkony a zenére, elég jól zongorázik a gitár mellett.

Létezik hát. Pl. diszlexia, diszkalkulia. Diszkalkuliás felnőttnek az ötödik osztályos matek már gondokat okoz, előfordul, hogy az életbe nem fog menni neki.

IQ-val is hasonló a helyzet. Igen stabil az IQ az ember felnőtt élete során. Rohadt sokat próbálkoztak, de nem sikerült még IQ fejlesztést találni.

"Attól is függ, hogy miről van szó"

Ez igaz. Gyakran amikor "megtanulunk" valamit, akkor az nem lexikálisan értendő (évszámok, versek,..), hanem hogy azzal a tudással problémákat tudunk megoldani, vagy valamilyen képességet szerzünk, pl. adott jellegű feladatokat tudunk megoldani, vagy a hangszeres zene, zsonglőrködés, stb., példák a szerzett képességre.

Pl. a matematikai jellegű tudásnál általában azon múlik a dolog, hogy megvan-e a kellő alapozás, előtanulmányok. Ha mondjuk valaki csak általánosban tanult matekot, akkor ő kis eséllyel fog megtanulni integrálni, hacsak végig nem megy az idevágó kihagyott tananyagokon is. A képesség jellegű tanulásnál inkább elszántság, kitartás kell, és hogy ne legyen kényszer.

Két alapvetően külön dolog az, hogy megtanulható és az, hogy egy konkrétember egy konkrét dolgot.

A minden megtanulható azt jelenti, hogy bármire akad (akár sok) ember, aki képes rá záros időn belül.

Az egy ember mit tanulhat meg, már bonyolultabb. Hagyjuk el az orvosilag beteg (idegrendszerű) embereket. A többiek meghatározott genetikával születnek. Ez azt jelenti, hogy egyeseknek bizonyos dolgokra (zene, képzőművészet, adott szakma stb.) hajlamuk van. Ha ezt kihasználják, lényegesen gyorsabb ütemben képesek fejlődni másoknál. Ez kis százalékban számít. Lényegesen fontosabb a neveltetés. Nem elsősorban egy adott területre, hanem a belső tartásra. Példa: akit öt hat éves koráig úgy nevelnek, hogy "ne tedd, még nem értesz hozzá, nem szabad, bajod eshet, és társai", vagy egyszerűen nem engedik próbálkozni, mert "féltik", nagy valószínűséggel egy visszahúzódó gyenge képességű ember lesz, sokszor az általános iskola elvégzésére is képtelen. De megfelelő neveléssel, tereléssel, bátorítással ugyanebből a csecsemőből Nobel díjas tudóst is lehet csinálni.

A csecsemő hatalmas tanulni akarással születik. Mindegyik, ez az életösztön. Ha a tapasztalata az, hogy szeretik, megérti ha valamit nem tehet, de mindig kap cserébe mást, amit tehet, akkor az a világkép alakul ki benne, hogy a világ érdekes, mindent ki kell próbálni de azét óvatosnak is kell lenni, így sok sikerélménye lesz. Ez adja a motivációt a következő cselekvésre. Így lesznek a gyerekek iskolakezdésre rendkívül érdeklődők, de fegyelmezettek, vagy éppen tanulás utálók már akkor, mikor még nem is tudják, mi az. Minthogy az emberi cselekvés egyedüli mozgatója a motiváció (prekoncepció arra, hogy sikerülni fog), annak meg az akarás, az ember érdeklődéssel és a siker reményével áll neki. Nemcsak a diák, a tanára is. Semmi protekció, semmi kivételezés, pusztán a tanári tapasztalat, az érdeklődőnek érdemes pluszt feladatokat adni, mert ez a tanárnak sikerélmény (jól tanítottam). A tanulástól ódzkodó gyermek kevesebbet fog kapni, mert ő nem kívánja megoldani a feladatot, ez kudarcélmény a tanárnak. Persze van felelősség is, így a tanár igyekszik legyőzni a motiváció hiányát és a rossz diákot is tanítja. De itt jön a metanyelv, a testbeszéd. Nem tudatosan a jó diák megérzi, hogy nagyon szívesen segítenek, ösztönzik, ez neki további sikerélmény és motiváció, míg a rossz diák, érzi a kelletlen tanítást, amúgy is utálja, így kap tanár és diák közös kudarcélményt.

Mondjuk érettségi felé a gyermek felnő, kialakulnak az igényei, szokásai, rögzültek a tapasztalatai alapján a meghatározó tulajdonságai. Anélkül hogy tudná, sok apró élmény hatására villamosmérnök lesz vagy éppen felszabadultnak érzi magát, hogy nem kell többé tanulnia. Az előbbi élvezetből, kíváncsiságból fakadó motivációval nyúl mindenhez (a dolgok egy elég széles részéhez), ezáltal egyre szélesebb és magabiztosabb tudása van, szívesen alkalmazzák emiatt, észrevétlen folyamatos sikerélménye van, tudat alatti állandó cselekvéskényszerben él, hiszen a cselekvés siker. Szemben ezzel a másik mindent utál, kudarcok sorozatában él, rosszkedvű irigy, és nem szeretik. Miért állna nemk bárminek? Itt a fenti időtényező (200 év) valójában két részből áll. Egyfelől őt nem tanítani kell, hanem sikerélményhez juttatni. Ehhez szakember kell és sok türelem. 20-30 év rossz tapasztalatának eltüntetéséről miért gondoljuk, hogy fél év? Kellene adni neki majdnem ugyanannyi jó tapasztalatot, hogy képes legyen a motivációra. Nem azért nem áll neki mondjuk a szabóság kitanulásához vagy a fizikatanuláshoz, mert kevés az IQ-ja (ennek ehhez semmi köze!), hanem mert meg van győződve, ez neki nem megy. Ha mondjuk fizikust akarunk belőle nevelni, egyszerű dolgokkal kell kezdeni, ott, ahol elrontották őt. Ehhez nem lesz elég idő és türelem egyik fél rsézéről se. Mert a "szakértő" sincs motiválva, hiszen tudja, mekkora ráfordítás kell csekély eredményhez. Ez bizony a szülők, a szűkebb környezet tevékenységének eredménye. Egy életre. Csakhogy lehet, a szülők szülői se tettek meg mindent. Lehet, hogy ez már ennél tágabb probléma, a társadalmi rendszer hibája.

Összefoglalva, az orvosi esetet leszámítva elvileg minden gyermek bármire megtanítható. Ahogy gyűlik a gyermek tapasztalata az életről, úgy a lehetőségek szűkülnek. És végül fiatal felnőtt (tinédzserkora vége felé) már elég szűk határok között mozog. Vagy orvosprofesszor/fizikus/költő/művész/zseni lesz és sikeres, akár több területen, vagy fut az élete után, vergődik, csapódik, esetleges nála minden, és utálja a világot. Néha elbújik, néha kiüvölti az arcodat, attól függően, előte milyen hatás érte, mit váltott ki belőle. Ő nem azért nem tanul, mer "kicsi az IQ-ja", hanem mert soha senki nem tanította meg tanulni. Sőt, semmire se tanította meg. Ettől lesz az egyiknek természetes akkor is, ha senki se mondta, hogyan öltözzen különféle alkalmakra, hogyan köszönjön, hogyan kezdjen társalgást. A másik meg, ha igyekszik, nevetséges lesz, mert nem tud harmóniát. De többnyire nem igyekszik, sőt, kifejezetten negatívra játszik, nagyjából "ha lúd, legyen kövér" alapon.

És sajnos van a nagyszámú középszerűség, amely átlagos helyzetben teljesít valahogy, az extrémitásokat nem érti és utálja, a gyengébbe belerúg, az erősebben szívesen lesz szolgája. Nem azért, mert ezt élvezi, hanem mert ettől kicsit többet remél, mint amit várhatóan önmagától kaphat. És jól élni mindenki szeretne.