Jó dolog, egy jó érzés meghalni?

A természettudományos megközelítésből csak úgy lehet megközelíteni a dolgot, hogy milyen érzés az, amikor megszűnik az agyi vérkeringés. Ilyenkor öntudatlan állapotba kerülünk, izmaink elveszítik tónusukat, ami azért jó, mert összeesünk, és a fejünk lejjebb kerül, ami esetleg javíthatja az agyi keringést. Ez az kollapszus, ugye. Akkor nevezzük így, ha a keringés az agyban pár másodperc alatt rendeződik, és az illető eszméletre tér. Ha nem rendeződik, akkor meg meghal. Miután nem tudhatjuk, hogy azok az élmények, amikről a magukhoz térők beszámolnak akkor keletkeznek-e, amikor befele mennek az ájulásba, vagy éppen akkor, amikor kifele jönnek belőle, nem tudhatjuk, hogy ugyanezek az élmények jelentkeznek-e akkor, ha meghalunk, hiszen akkor nem tudunk beszámolni róluk. Az én orvosi tapasztalataim szerint nincsen ezekben semmi különös. Aki pl. szokott bevezetni pacemakert, az tudja ezt. Ugye ez a drót, amit bevezetünk a szívizmot ingerli, összehúzódásra készteti, ha magától valami miatt ezt nem tenné. Azt, hogy jó helyen van-e a drót úgy is lehet ellenőrizni, hogy lekapcsoljuk az ingerlést. Ilyenkor a beteg a klinikai halál állapotaban van sok esetben, hiszen nem működik a szive. Az én tapasztalataim szerint nem szoktak észrevenni ebből semmit. Beszél, lekapcs. nem beszél ( éppen klinikai halott), felkapcs. megint beszél. Még annyit se mind, jaj, hol is tartottam?