Nyelvészek; nyelvtanhoz értők! Mi a különbség a mássalhangzók kiejtésében?

Nem tudom, hogy tanítják most, de szerintem nem konkrétan bö, cö, dö, hanem b, c, d, vagyis önmagában próbálják kimondani az adott hangot, nehogy a gyerek azt higgye, hogy a B betűt bének kell mondani, pl. banán = béaenáen.

Mondjuk nem értem teljesen, szerintem eddig sem volt ezzel gond. Az írást annak idején még szóképekkel tanultuk, vagyis példa szavakkal, tehát láttuk leírva, hogy "sál" (még oda is volt rajzolva egy sál), hangosan kimondtuk, esetleg a tanár mutatta a betűket, és külön kimondta, hogy sö-á-lö, de az ábécét akkor is á-bé-cé-nek mondtuk.

Azért lehetséges egy viszonylag racionális magyarázat is arra, hogy mi okozhatta ezt a változást (amennyiben egy efféle változás valóban bekövetkezett). Én azt gyanítom, az a „bö” valójában nem bö, pontosabban az a bizonyos ö nem a mi standard ö-magánhangzónk (/ø/, palatális középzárt labiális mgh.), hanem egy másik hang, a centrális középső magánhangzó, más néven a schwa (/ǝ/; ismerős lehet pl. az angolból vagy a németből). „Sorvadó” magánhangzónak is nevezik, legjobban marginális helyzetű, hangsúly nélküli szótagokban érzi jól magát, és ha valaminek ejtés közben be kell furakodnia egy mássalhangzó-torlódás közepébe, a behatoló jó eséllyel egy (esetenként ultrarövid) schwa lesz. Ha van „tulajdonságok nélküli” magánhangzó, akkor ez az. Semleges. Semmilyen.

Éppen ezért, amikor ki kell ejteni egy hangot, amely önmagában nem kiejthető (l. mássalhangzók), a schwa a tökéletes megoldás (vagy legalábbis a legjobb rendelkezésünkre álló opció), mivel a hangsúlyt (nem hangtani értelemben!) egyértelműen magán a mássalhangzón hagyja saját neutrális természetéből adódóan. (Erre a magyar nyelv esetében különben külön rásegít, hogy nincs olyan jelentéses szavunk, amely a hangot tartalmazná.)

Nem tudom, honnan származik az infód, de téves. Nem tanítják úgy.

Az olvasástanítás első szakaszában különböző hangokat keresünk egy-egy szóban, pl. hogy hallja-e a gyerek a "s" hangot a "sál", a "mese", a "város" vagy a "kutya" szóban. Ezek most légből kapott példák, de a lényeg, hogy az utolsóban nincs, a többiben van, és azt is megfigyeljük, hogy a szó elején, belsejében vagy a végén van-e a keresett hang. Amikor már megtanultak egy-egy hangra figyelni, akkor hangokra bontunk egy-egy szót, pl. "cica" = c i c a --> nyilvánvalóan nem "cé i cé a", hanem önmagában a hang. Különösen figyelni kell arra, hogy tényleg önmagában ejtsük ki a hangot, és nem "cö" vagy "bö" legyen.

Az első betűtől kezdve az utolsóig úgy folyik a betűtanulás (elvileg), hogy megnézzük a hívóképen a kis nyomtatott és kis írott formát, elemezzük (milyen betűelemekből áll), összehasonlítjuk őket (miben hasonlít, miben különbözik). A hangot mondjuk ki. A betű neve (megintcsak elvileg) csak a kisbetűk tanulásának végén következik, az ábécérenddel.

Általában megfigyelhető, hogy amelyik gyerek nem csak a hangot mondja (akár mert már úgy jött iskolába, hogy tud néhány betűt írni/olvasni, akár mert rosszul hallotta valahol), az hajlamosabb arra, hogy kihagyjon betűket írásnál, pl. "flad", "mse", mivel nem biztos a hangokra bontásban, vagy keveri a hangot a rosszul kimondott változattal.

Amikor már megvan az egész ábécé, akkor még sokszor kell nyomatékosítani, amit egész addig is próbáltunk belesulykolni a gyerekekbe, hogy a hang és a betű nem ugyanaz. ("A hang írott képe a betű. A hangot mondom és hallom, a betűt írom és látom.")

Tehát lehet "b" hang és "bé betű" (vagy akármelyik másiknál hasonlóan), de "bö" nincs, még véletlenül se.