Mi a különbség a hit és a tudás között?

Konkrétan ez a baj a konteósokkal, fanatikus hívőkkel, evolúciótagadókkal, tudomány-"szkeptikusokkal.

Nem tudják szétválasztani a tudás és hit fogalmát.

Alapvetően azért, mert a bizonyíték fogalmát sem tudják értelmezni.

A hit alaptalanul is életképes, önmagát okolja meg és ignorálja a cáfoló bizonyítékokat.

A tudás lényege a bizonyítékokra alapozottság, egyben megvan benne a hajlandóság a cáfolatok alapján saját maga törlésére és új tudással helyettesítésére.

Ebből következően a hit stabilabb, hiszen nem billenti ki semmi.

De ettől még nem igazabb. A tudásban éppen az a lényeg, hogy folyamatos önellenőrzéssel biztosítja a megbízhatóságát.

> létezhet-e tudás hit nélkül

A hit valaminek az elfogadása. A tudás bizonyosság valamiben. Létezik-e tudás hit nélkül? Ritkán. Hiszen a bizonyosság megszerzése a legtöbbször az adott dolog elfogadásával is jár. De azért találkoztam példával erre is. A Monty Hall-paradoxont magyaráztam valakinek ( [link] ). Szépen végig is követte az érvelésemet, hogy miért kell a másik ajtót választani. A végén kijelentette, hogy ugyan érti, miért kellene a másik ajtót választani, de ő mégis maradna az elsőre kiválasztott ajtónál, mert sajt… Az illető magáévá tette azt a tudást, amiből következik a helyes választás, mégsem fogadta el igazán.

Vagy mint az anekdotában, amikor két matematikus beszélget:

- Nem értem… Nem értem…

- Várj, bebizonyítom.

- Ja, bebizonyítani én is be tudom, de nem értem…

> "hanem logikus következtetések, HITelesnek tartott források" Akkor tehát a tudás is egyfajta hit amely a következtetés helyességében és a kiindulási információk hitelességén (igaz voltának hitén) alapszik?

Pl. én soha nem jártam Ausztráliában. De hiszek a létezésében, mert ugyan saját tapasztalatom nincs, megbízom egymástól független, egybehangzó beszámolókban – meg hozzá tartozó kismillió, szintén konzisztens információban – hogy bizony Föld azon területén létezik egy kontinens. Azért a hitelesség sem pusztán hitről szól, hanem van ezzel szemben minőségi kritérium.

> Észrevenném-e ha a kezemben tartott gyümölcsöt almának hiszem, és ezt logikailag bizonyítom magamnak, de valójában körte, csak hibás volt a következtetésem melyet igaznak hiszek, és annyira meg vagyok győződve a következtetéseim helyességéről, hogy tudásnak vélem?

Jogos kérdés. Bár az, hogy ami a kezedben van, az alma-e, vagy körte, az alapvetően definíciós kérdés. Ha ami a kezedben van, az az alma tulajdonságaival rendelkezik, akkor az egy alma. Viszont igen, lehet, hogy ez valójában egy körte, csak nagyon furcsán nőtt, és egy almára hasonlít. A kérdés az, hogy a te megfigyelésed összhangban van-e mások – esetleg sokkal alaposabb – megfigyelésével. Mert ha mindenki körtét lát a kezedben, csak te látsz almát, az is megeshet, csak akkor a körtét fogadjuk el valóságnak, amit meg te látsz, azt hallucinációnak, vagy valami mentális vagy érzékszervi probléma következményének.

> második:"A bizonyítékokban nem kell hinni vakon, elegendő bízni abban, hogy tudományos módszerekkel, bizonyítékokkal igazolták azt. " De a bizonyítás módjának hitelességében sem kell hinni? "Másfelől a tudás folyamatosan változik, és a tudomány is pont ezt várja."

Viszont a tudományos eredmények nem pusztán változnak. A legtöbb esetben az történik, hogy amit egyetemes összefüggésnek gondolunk, arról kiderül, hogy csak egy speciális esete egy egyetemesebb összefüggésnek. De ettől az eredeti összefüggés, modell is megállja a helyét, csak megfelelő peremfeltételek között. Pl. az ókorban úgy gondolták, hogy a bolygók romolhatatlanok, ezért – ami puszta spekuláció – a legtökéletesebb pályán kell mozogniuk: körpályán. Aztán kiderült, hogy a bolygók ellipszis pályán is mozoghatnak, aminek a kör egy speciális esete. Mert nem a pálya alakja határozza meg a bolygók mozgását, hanem egy más törvény, ami néha körpályához, néha ellipszis pályához, speciális esetben meg egészen más alakú pályához vezet.

Vagy a klasszikus fizikában két azonos irányú sebesség összege:

v = v₁ + v₂

A speciális relativitáselmélet rácáfolt erre, ott két sebesség összege:

v = (v₁ + v₂) / (1 + v₁v₂/c²)

De ha v₁ és v₂ is nagyságrendekkel kisebb a fénysebességnél, akkor a nevező elhanyagolhatóan kis mértékben lesz nagyobb 1-nél, adott esetben mérési hibahatáron belül azonos eredményt kapunk. Pl. ha hozzám képest egy űrhajó 0,05-szörös fénysebességgel halad – ami nem kevés –, és az űrhajó az űrhajóhoz képest 0,05-szörös fénysebességgel kilő egy részecskét, akkor a klasszikus fizika alapján 0,1-szeres fénysebesség lesz hozzám képest ennek a részecskének a sebessége, a spec. rel. alapján meg 0,099751-szeres fénysebesség. Az eltérés 0,249%. Nem csoda, hogy évszázadokig senkinek nem tűnt fel, hogy a v = v₁ + v₂ képlet nem pontos.

Vagy egy hétköznapibb példa. Látsz hollókat. Megfigyeled, hogy mind feketék. Ezt ellenőrizendő megvizsgálsz még 1000 hollót. Mind fekete. Megállapítod az összefüggést: Minden holló fekete. Megvizsgálsz újabb 1000 hollót, ellenőrizendő az összefüggésedet, amik alátámasztják azt. Egyszer csak találsz egy albínó hollót. Hoppá, baj van. Nem jó az összefüggésed. Újabb megfigyeléseket végzel – más megfigyelők segítségével –, megállapítjátok hollók százezreinek megvizsgálásával – hasra ütök –, hogy a hollók 0,01%-a albínó, így az új összefüggésed: a hollók 99,99%-a fekete, 0,01%-a fehér. De az eredeti összefüggés azért nem teljesen fals, nem fogsz egy olyan összefüggést találni, hogy a hollók 50%-a piros, a másik 50%-a meg kék. Még mindig igaz, hogy ha találomra veszel egy hollót, az igen nagy eséllyel fekete lesz.

A lényeg: a tudás változása nem puszta változás, hanem fejlődés, pontosítás. Nyilván az eddigi megfigyelések és az azokból levont következtetés nem lesz semmis újabb megfigyelések alapján, az eredeti, de meghaladott tudás sok esetben lehet, hogy nem pontos, de adott esetben lehet elégségesen pontos.

> harmadik:"Tudás: ha feldobom a labdát, visszaesik. Ez azért tudás, mert akárhányszor megtesszük, mindig így történik." Ez inkább abban való hitnek tűnik, hogy a körülmények változatlanságának biztosításával a labda mindig le fog esni. De valójában tudható, hogy egyszer nem fog, mert a nap nóvává robban és elemészti a földet.

Ez egy érdekes kérdés. A fizikai világot egzakt törvények írják le. Azaz ugyanabból a kiinduló állapotból, ugyanolyan feltételek esetén ugyanaz a folyamat zajlódik le. Legalábbis ezt gondoltuk egy jó ideig. De ez csak egy meggyőződés volt, ezt bizonyítani nem lehet. Egyféle módon lehetne bizonyítani, ha a világ összes jelenségét megvizsgálnád, ami nyilván lehetetlen. Amúgy kvantumfizikára ez már így nem igaz. Bár azt nem tudod megjósolni, hogy egy radioaktív elem mikor fog elbomlani, már csak azért sem, mert a kiinduló állapot nem csak gyakorlatilag, de elvileg is megismerhetetlen, így egyetlen atomról nem tudsz mit mondani, sok atomot megvizsgálva viszont kijön egy görbe, hogy az egyes atomok mennyi idő után bomlottak le. Szerencsére az atomok elég kicsik a makrovilághoz képest, így ezen független események ingadozásai a nagy számok törvénye miatt szépen eltűnnek. Egy marék uránnak eléggé fix a felezési ideje.

Ebből adódóan az, hogy a labda nem esik le, hanem az őt alkotó részecskék pont úgy mozdulnak el, hogy a labdából hirtelen a labdával azonos tömeg – meg számtalan más tulajdonságában megegyező – héliummal töltött lufivá alakul, az nem lehetetlen, pusztán elképzelhetetlen mértékben valószínűtlen.

El lehetne képzelni egy olyan világot, ahol a makrofizikai törvények nem ennyire egzaktak. De a világunk nem ilyennek tűnik.

A tudományosság egyik kritériuma a falszifikálhatóság. Egy modell, elmélet akkor jelent valódi tudást, ha azzal ki lehet számolni egy történés végkimenetelét, anélkül, hogy a dolog ténylegesen megtörténne. Aztán meg lehet vizsgálni a történést magát, és össze lehet vetni az „előrejelzéssel”. A kettő eltérhet egymástól, így az elmélet, modell helyessége cáfolható. Ha elvi szinten sem tudunk módot találni arra, hogy egy modell, elmélet, összefüggés, képlet helyességét hogyan lehetne végérvényesen cáfolni, akkor az nem felel meg a tudományosság kritériumának. Ezért van aszimmetria valaminek az állítása és tagadása között, mert pl. egy fehér holló létezésének tagadása megcáfolható. A fehér holló létezésének állítása – anélkül, hogy láttunk volna fehér hollót valaha – viszont elvileg sem cáfolható. Hogyan tudnád cáfolni? Úgy, hogy összegyűjtöd a világ összes hollóját? Rá lehet vágni, hogy egyet kihagytál.

És a tudomány ennek mentén fejlődik.

Feldobsz egy labdát, leesik. Feldobod még kétszer, mindkétszer leesik. Felismersz egy mintát, támad egy hipotézised, hogy a dolgok leesnek. Feldobod még tízszer a labdát. Innen már kicsit ésszerűtlenebb azt várni, hogy nem fog leesni. Feldobod még ezerszer. Innen már elég merész azt feltételezni, hogy 1001-szer nem fog leesni. Feldobod még egymilliószor. Innen meg arra, aki azt várja, hogy nem fog leesni a labda, arra szoktuk azt mondani, hogy őrült, vagy súlyosan értelmi fogyatékos.

De elkezdesz kísérletezni, különböző színű labdákat dobsz fel. Mind leesik. Különböző méretű, hőmérsékletű, anyagú labdákat dobsz fel. Mind leesik. Almát, körtét, sámlit, kést dobálsz fel. Mind leesik. Egyre és egyre ésszerűtlen azt várni, hogy majd az egyik nem esik le. De lám… Feldobsz egy héliummal töltött lufit és nem esik le. Hoppá. Ha jól kísérletezel, akkor előbb-utóbb rájössz a dolog nyitjára, hogy van valami extra tényező, hogy van levegő, és a feldobott tárgy csak akkor esik le, ha a sűrűsége nagyobb a levegőnél. A dolgok továbbra is lefelé fognak esni, csak azzal a kitétellel, hogy a levegőnél nagyobb sűrűségű dolgok.

De ha ezen peremfeltétel mentén vizsgálod a dolgokat, újra és újra azt fogod találni, hogy a levegőnél sűrűbb dolgok leesnek. És minél több ilyen tapasztalatod van, annál irracionálisabb azt várni egy következő tárgy feldobása előtt, hogy nem fog leesni. Garantálni semmi nem fogja ezt, semmi nem garantálja, hogy a gravitációs törvények időben változatlanok, és hogy hirtelen valamilyen ismeretlen történés miatt nem válik a gravitációs kölcsönhatás taszító jellegűvé. Garantálni semmi nem garantálja, csak éppen minél jobban megismered a jelenséget, annál kevésbé fog valószínűnek tűnni.

Mielőtt még olyannak tűnik a kérdés és a rá érkező válaszok, hogy ez egy intézményes támadás a hit, vallás stb. ellen, le kell szögezni pár dolgot.

A tudomány dolga, kötelessége, hogy objektív legyen. Stabil bizonyítékokra támaszkodó modelljét építse fel világunknak és eme modellt folyamatosan ellenőrizze, finomítsa, javítsa.

De mi, emberek, nem tisztán objektív lények vagyunk. Sosem voltunk azok, evolúciós fejlődésünk sem ilyen cél irányában történt.

Fontos részünk a szubejktivitás, az érzelmek, a remény, a hit valamiben akkor is, ha nem bizonyított, nem bizonyítható.

Ez egy lelki kapaszkodó, az emberi értelemnek szüksége van olyan támaszokra is, amiket saját magának teremt, anélkül talajtalannak, bizonytalannak érezheti magát.

Mindezek miatt szükségünk van a hitre is. Nem feltétlenül vallásban, de bármiben, ami valamilyen módon biztonságérzetet ad szubjektív oldalunknak.

A hit fontossága nem elvethető, lelki okokból.

A lényeg, hogy tudni kell ezt a két dolgot szétválasztani magunkban, mindkettőre szeparáltan ott támaszkodni, ahol szükséges.

A baj akkor van, amikor valaki nem tudja ezt a két oldalát külön kezelni, keveredik. Ebből tudnak megélni a konteók, az evolúció-tagadók, kreacionisták, UFO-mániákusok stb. Megpróbálják ezt a szubjektív hit-igényüket racionalizálni, ál-objektív tényeket, bizonyítékokat kreálni, hogy racionális oldaluk is elfogadja a hit-igényüket.

Ellenkező oldalon pedig a tudomány válhat ilyen hit-alappá, lelki biztonsági szükségletté akár oda fajulva, hogy istenhit- és vallásellenes keresztes hadjárattá fajul.

Ha elfogadnák saját objektív-szubjektív kettősségüket, nem lenne szükség ilyen önátverésekre.

Ez egy pszichológiai, pszichikai instabilitás.

Ha valaki mindezt már önmagában rendbe tudja tenni, akkor átlátja, hogy semmi értelme a két oldal közti harcnak, mert mindannyiunknak része mindkettő.

Egyszerűen meg kell tudni választani, hol melyik oldalunk az, ami megfelelő támpont tud lenni.

Nem szabad a hitet racionalizálni próbálni és nem szabad a tudományt kizárólagos lelki támaszként erőltetni.

Valahogy eme két ellentétes oldal kiegyezését, békéjét és harmóniáját mutatja a Buddha-szobrok mosolya, nem?

Egy kicsit fals példákat hoztál fel. Igen, kell, hogy az ember bízzon a tudásában, mert anélkül hajlamos arra, hogy ne használja a tudását. Mikor bicikliztél, akkor elsajátítottad azt a mozgást, ami a biciklizéshez kell. Amíg nem láttad, hogy kivételesen nem fogja senki a biciklit, sikerült is biciklizned. Nem hittél abban, hogy tudsz egyedül biciklizni, és mégis bicikliztél, nem kellett hozzá hit. Mikor hátranézted és konstatáltad, hogy nem fogja senki a biciklit, egyszerűen annyi történt, hogy nem csináltad tovább azt a mozgást, ami a biciklizéshez kellett. Megvolt benned a tudás, de mégsem használtad, mert azt hitted, nem tudsz egyedül biciklizni, így meg sem próbáltad.

Nem a hited hasznosult. Sőt tulajdonképpen pont a hiteddel ellentétes dolog történt, abban hittél, hogy nem tudsz egyedül biciklizni, ennek ellenére – tudtodon kívül – egyedül bicikliztél.

Nyilván később kialakult benned a hit, hogy tudsz biciklizni, és már nem gátolt semmi abban, hogy csináld is, hasznosítsd a tudásodat. De nem ettől tudsz valójában egyedül biciklizni. Le lehet ültetni egy gyereket, és lehet elég ideig mantrázni neki, hogy tud biciklizni, tud úszni. Ha elég ideig mantrázod, ő maga is el fogja hinni, hogy tud biciklizni és úszni. De amint biciklire ülteted, vagy vízbe dobod, el fog esni, illetve el fog merülni. Mert nem a hit, hanem a tanulás során megszerzett tudás az, amitől valaki biciklizni és úszni tud. A hit nem segít ebben. Maximum a hit hiánya az, ami gátat tud szabni annak, hogy a birtokában lévő tudást valaki használja.

~ ~ ~

> Nekem úgy tűnik, hogy hit és tudás oda-vissza kölcsönösen támaszkodnak egymásra

Attól függ, mit értünk igazán hiten. A hit ugye attól hit, hogy nincs mögötte valós tapasztalat, mégis bizonyosság az illető számára. A tudáshoz viszont jár tapasztalat is. Igen, lehet azt mondani, hogy én hiszek abban, hogy Budapest közepén egy Duna nevű folyó folyik át. De ez nem hit, hanem tudás, hiszen ott voltam, személyesen is megtapasztaltam. A hit és a tudás is bizonyosság. Csak a hit mögött nincs valós tapasztalat, és pont ez az ismérve.

Azt is be lehet azért ismerni, hogy nincs az a következtetési rendszer, ami ne lenne kellő szintig leásva önigazoló. Minden következtetés csak már ismert igazságokból születhet meg. Ennek a láncnak kell, hogy legyenek legelső elemi, amiket nem következtetésként, hanem önmagukban tartunk igaznak. A matematikában ilyenek az axiómák. Pl. igen, az, hogy a világ megismerhető, egyáltalán az, hogy amit én átélek, az ugyanaz a valóság, amit te átélsz, az hogy egyáltalán létezel, és nem az elmém kreálmánya vagy, az nem bizonyított és nem is bizonyítható, ezt csak elhisszük. Semmi nem bizonyítja, hogy a világot nem fél perccel ezelőtt teremtették, benne minden emlékünkkel. Elképzelhető, és cáfolhatatlan az, hogy te soha nem tettél fel kérdést itt a GYK-n, én meg ennek a válasznak csak az utolsó négy sorát írtam, a többit Isten teremtette. De amit egy vadmaterialista ember ilyen módon elhisz, azt egy hívő is, kvázi minden ember, aki nem, azt szoktunk őrültnek hívni.

Aztán vannak olyan területei az életnek, amiben szinte csak kizárólag hitek vannak. Tegyük fel a kormány ki akarna vetni a multinacionális cégekre valami extra adót. Hogy ennek végül aztán pozitív vagy negatív hatása lesz a társadalom egészére nézve, az erősen hitkérdés. Nyilván van tapasztalatunk más országokról, más korokról, csak éppen az itt és most kontextusai teljesen mások, így egyáltalán nem lehet logikus, racionális következtetéseket végigvinni és egzakt választ adni. Lehet persze racionális érvek mentén bizonyos következtetéseket, sőt bizonyos feltételezésekre épített következtetéseket levonni. Lehet kisebb és nagyobb tudása az egyes embereknek, hogy milyen összefüggések vannak a társadalmi történésekre, minden ember más és más mélységben és komplexitásban tudja átlátni a hatások rendszerét, de tulajdonképpen az, hogy mi a jó itt a multik adóztatása ügyében, az azért végső soron mégis csak nem elhanyagolható mértékben hit kérdése.

Van egy csomó morális dilemma. Vannak persze elvont, soha meg nem történő dilemmák is, de vannak olyan dilemmák, amik igen erős társadalmi kérdések is egyben. Abortusz, eutanázia, halálbüntetés, drogliberalizáció, fegyvertartás, prostitúció, stb… Olyan kérdések ezek, amiben a legmaterialistább embernek is van elképzelése, hogy melyik álláspont a helyes, de ezt nem tudja bizonyítani, csak hisz az álláspontja helyességében. Nyilván a hit mellé van valamiféle tudása is a társadalomról, de a véleményének egészét nem fedi le a tudás.

A tudomány ugye választ ad arra a kérdésre, hogy hogyan működik a világ. De nem ad választ olyan kérdésekre, hogy mi helyes és mi nem az. Az a fizikai folyamat, amit feltárt, az előidézendő, vagy elkerülendő. Erről a tudomány nem mond semmit. Az emberek 99,99%-ban viszont van erkölcs, van fogalom jóról, rosszról, annak mibenlétéről, még akkor is, ha nagyon mélyen nem is gondolkodott el rajta.

De ha vallási oldalról nézzük, akkor az ilyen értelemben vett hit ugyanúgy megvan az ateistákban is, a keresztényekben, a buddhistákban, a hinduistákban, a muszlimokban is. A vallási hit az úgy általában az emberben meglévő hithez adódik hozzá.

~ ~ ~

De ez nem baj. Az igazi baj ott van, amikor valamiről már tudásunk van, amit pusztán megfigyeléseken alapuló logikus következtetések útján szereztünk meg, de mivel valakinek ez össze nem egyeztethető a hitéből származó meggyőződésével, ezért mégis elutasítja. A baj az, amikor valakinek 100 pontban bizonyítod, hogy a holdraszállás megtörtént, mégis azt vallja, hogy nem történt meg. Mikor valakinek 100 pontban cáfolod, hogy a Föld lapos lenne, mégis ragaszkodik a meggyőződéséhez. Ehhez hajlamos mindenféle „csalást” elkövetni, inkább meg sem akarja ismerni az ellenkező meggyőződéshez vezető következtetést. Vagy hajlandó megismerni, de elbagatelizálja, letagadja, tévedésnek minősíti. Vagy alternatív valóságot gyárt magának. És ami szerintem az egyik legrosszabb, hogy a tudást hitként próbálja eladni (részben önmagának, részben másoknak), a hitet meg tudásnak. Na ez az, ami szerintem nagyon káros tud lenni, és nagyon jellemző a fanatikus hívőkre is, meg sokszor részben megjelenik a radikális materialistáknál is.

Nekem akkor rendült meg először a hitem a tudásban, amikor a Bolyai geometriával megismerkedtem. Mindaddig azt hittem, hogy tudom a geometriát. Aztán fel kellett ismernem, hogy nem tudom.

Azért volt az az illúzióm, hogy tudom, mert az iskolában tudásként tanították. Fel kellett ismernem, hogy az iskolákban és a könyvekből szerzett tudás túlnyomó része hit alapú. Azért tekintjük tudásnak, mert tekintélyes emberek mondják nekünk, akikről elhisszük, hogy tudást közvetítenek. Tévedés.

"Fel kellett ismernem, hogy az iskolákban és a könyvekből szerzett tudás túlnyomó része hit alapú. Azért tekintjük tudásnak, mert tekintélyes emberek mondják nekünk, akikről elhisszük, hogy tudást közvetítenek. Tévedés."

Annak hit, aki nem érti.

És ettől azt hiszi, hogy mindenki csak hisz benne, mert egy okos egyszer ezt mondta.

Ez a tévedés.

És sajnos ez terjed, ez eredményezi a "tudományszkeptikusokat".

Az tény, hogy általános, sőt középiskolás szinten nem lehet a gyereknek mindent érthetően bizonyítással végigvinni, pár dologra kénytelen az oktatás azt mondani, ez így van és kész, majd később megtanulod, miért.

A lényeg az lenne, hogy elég dolgot, bizonyítást értessenek meg ahhoz, hogy fel tudják mérni, meg tudják érteni, hogy a számukra még magas matematikai, fizikai szinteken ez ugyanúgy történik, mint azon a szinten, amit még értenek, aminek a bizonyítását még végig tudják követni.

Ennek a hangsúlyozása kimarad az oktatásból, aztán valaki vagy felfogja magától vagy nem.

Istenigazából a matematikai tételek bizonyítását megtanulni szinte csak ezért érdemes, hogy lásd, ez nem misztika, nem csak valaki a hasára ütött és azóta elhisszük, hanem következetesen számított, bizonyított dolgokról van szó.

Arra elég, hogy az ember lássa, így működik a tudomány, így működik azon a szinten is, ahol már nem mindenkinek elég a tudása, képessége, hogy végigkövesse.

Én nem nevezném hitnek azt a bizalmat a tudomány működése iránt, aminek ebből ki kéne alakulnia.