Lehet-e ma találni Budapesten olyan filozófiai csoportosulást, kört, akik non-duálisan gondolkodnak? Mint pl. Weöres Sándor tette, anno.

Sajnos nem tudom, pontosan mit értesz azalatt, hogy :non-duális.Még nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, pedig én is filozofálgatok.Nem jóra és rosszra osztják fel a világot, annak jelenségeit?

Ha tudnék , szívesen ajánlanék valamit.Annál is inkább, mert én is szívesen találnék ilyesfajta csoportot.Ha találok, ideírom, azonnal.

[link]

"A dualizmus a filozófiai gondolkodásban, mint neve is mutatja, két szubsztancia létezését állító elméletek összeségét foglalja magában."

Én ebből arra tudok következtetni, hogy egy dualista elméletnek a lényege, hogy létezik két szubsztancia. ( [link]

Tehát ha valaki duálisan gondolkodik, akkor egy ilyen elméleten keresztül szemléli a világot, vagyis elfogadja/állítja, hogy pontosan két egymástól különböző lényege van a világnak.

Felhasználva, hogy [link] egy "non-duális" gondolkodó bármit elfogadhat/állíthat egészen addig, amíg az előbbit nem teszi.

Arról fogalmam sincs, hogy közösségi szinten hogyan működik jelenleg a filozófia, de ha léteznek még csoportok, amelyek egy konkrét elméletet építenek, csiszolnak, tanítanak, akkor én azt hiszem, hogy inkább vallási és/vagy politikai csoportosulást keresel, a kritériumoknak megfelelő ilyen pedig létezik Budapesten. Továbbá, ha a ma filozófiájáról alkotott képem inkább egyezik a legszélesebb körben elfogadottal, mint nem, akkor mostanában teljesen lényegtelen, hogy egy adott elmélet miről szól, a módszerek és a különböző elméletek közti kapcsolatok a fontosak, így az ezeket magukba foglaló elméletek nem mondanak semmit a szubsztancia számosságáról. Ekkor viszont a legtöbb budapesti filozófiai csoportosulás, kör "non-duálisan" gondolkodik.

Az ÉLET legfontosabb tulajdonsága, követelménye az, hogy folytatódni akar, "az élet élni akar".

Ezért az élőlényekben a genetikai anyag kétféle csoportba osztja az élőlények viselkedését: a "jó" (helyes, követendő, kívánatos sbt.) és a "rossz" (az előzőek ellentéte) csoportba, előbbi kedvező, utóbbi hátrányos az élet fennmaradása szempontjából.

A többi csak mismásolás, a lényeg elkenése, a "könnyebb út" választása.

A "jó", a helyes út a döntéseinknél mindig nehézségekkel jár, tehát a genetikailag, evolúciósan előnyös feladatok végrehajtása mindig nehézségekkel jár, ez az emberi természetből és sajnálatos módon az ember kialakulásával kapcsolatos. Az egyén önző egyéni érdekei és a közösség, az életet továbbvivő közösség érdekei közti érdek-ellentétekről van szó. Tehát a "könnyebb út" azt jelenti, hogy nem voltam képes uralkodni az egyéni érdekeimen, és a könnyebb utat választottam az adott mozzanatban, és ez egyúttal az élet fennmaradása érdekeivel is ütközik. Ez röviden az "Evolúciós filozófia" lényege, ez az én rendszerem, de a józan ész szerint is az egyetlen olyan filozófiai és embertani rendszer, amely az életet fenntartja, megmenti a jövő számára. A lélektanban és magában a biológiában is a kutatás fő csapása az evolúció szempontjai szerint zajlik. Ez pedig szigorúan duális rendszert alkot, már ha a duálist a jó és rossz ellentétére vonatkoztatjuk.

A többi mind a tudat hablatya a könnyebb út, az erkölcstelenség védelmében...

Én elfogadom Descartes bizonyítását arra, hogy létezem.

(Kételkedem, tehát gondolkodom, tehát vagyok.) Ha pedig én vagyok, akkor létezik legalább egy valami. Így két lehetőséget látok:

1. Pontosan egy dolog létezik.

2. Legalább két dolog létezik.

Tegyük fel, hogy a 2. igaz. Ha a másik dologról semmilyen módon nem szerezhetek tudomást, akkor hiába létezik objektíven, számomra nem létezhet, mert nem tudhatok róla. Ha szerezhetek tudomást, akkor létezik legalább még egy, harmadik dolog, mégpedig a kapcsolat köztem és a másik dolog között. Az nem lehet, hogy a kapcsolatról nem tudok, mert ha tudok a második dologról, akkor tudom, hogy valami alapján tudomást szereztem, még ha nem is tudom, hogy pontosan mi alapján is. Kapcsolatnak neveztem, de akárhogy nevezhető a harmadik dolog, a lényeg, hogy létezik. Ebből következik, hogy a kapcsolat és köztem is van kapcsolat, ahogy az újabb kapcsolat és köztem is, és így tovább a végtelenségig. A kapcsolat azért lesz mégiscsak találó szó, mert benne van, hogy kapcsol. Összekapcsol engem a/egy másik létezővel. Ha kapcsolatban állok valamivel, akkor viszont nem vagyok tőle különálló, és így mégiscsak egy dolog létezik: engem, a többi dolgot, és a kapcsolatokat, (amelyek köztem és a többi dolog között vannak) magukba foglaló, végtelenül részletes "világ". Abból indultam ki, hogy létezik legalább két dolog és arra jutottam ebből, hogy egy dolog létezik, vagyis a 2. lehetőség ellentmondást rejt magában. Következik, hogy az 1. igaz, vagyis pontosan egy dolog létezik.

Örülnék, ha Harcz László rávilágítana, hogy a monizmus melletti - nem épp a legkifinomultabb - érvelésemben hol és miként hablatyol a tudatom a könnyebb út, az erkölcstelenség védelmében. :)

Itt szerintem valaki valamit nagyon félre nézett (és az felteszem a kérdező, és lehet lepontozni). Filozófia tanulmányaim során (nem vagyok filozófus, de sokat tanultam), nekem az jött le, hogy a legtöbb filozófia arról beszél, hogy van az "egység" (gyakorlatilag mindenki Arisztotelész előtt, és sokan még utána is). És ezt az "egységet" keresi. Az "egység" megnyilvánulása az esetek nagy részében egy kettősség. Alapvetően az egész megfigyelhető világ kettős (ha csak arra gondolok, hogy gyakorlatilag a gravitációt leszámítva mindenből van + és -). Pl. a keresztény Bibliai teremtés történet így kezdődik: "Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.". Itt ha nagyon megpiszkáljuk azt látjuk, hogy volt az "egység" (Isten) majd amikor az egység formát ölt akkor indul a teremtés és egy duális világ jön létre (Ég és Föld).

Az india kicsit árnyaltabb, ez rögtön duálisan kezd, de benne van az egység (Brahma): "A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje. "

Egyiptom: "Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A virág áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény. "

Ezeknél a történeteknél az egység->kettőség szétválását látjuk, nem látom ezek miért lennének duális rendszerek. Illetve azt sem teljesen látom, hogy ebben a hármas rendszerben (mert van az egy, ami utána egy kettősség képében fog megjelenni akkor már 3 dolgunk van) hol a dualitás? Szóval tényleg nem értem a kérdést. Ha az általad hivatkozott Weöres Sándort nézem és a témában talán legismertebb művét (Vándorúton) abban is egyszerre jelenik meg a kettőség és az egység. "Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában véve

szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában véve szeretetre méltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos." Én ebben látom ugyanazt a hármasságot amit a teremtés mítoszokban is azaz van az egység és az jelenik meg egy kettősségben (még el nem indult; a már megérkezett; egy). Bár lehet én vagyok most nem teljesen filozófikus hangulatban. Igazán számomra az lenne furcsa ha létezne tisztán duális filózófia mert az számomra erősen megkérdőjelezné a filózófiai létjogosultságát, mert akkor elveszne a filózófia célja. És itt vissza utalva az eredeti jelentése: "bölcsesség szeretetet, keresése". Azaz ha egy filózófiai nem az egységet keresné (ami itt a "bölcsesség" színonímával szerepel) akkor elveszne a lényege, mert akkor nem tudjuk megmondani mi az amit keresünk, és gyakorlatilag a saját definiciós csapdájában mindig egy útelágazás lenne, hogy "jobbra vagy balra menjek" és nem lenne meg az a cél amiből már definició szerint is csak egy lehet. Tehát én úgy vélem, hogy valaki valamit megint nagyon túlegyszerűsített vagy ami rosszabb kitalált egy olyan filózófiai irányzatot ami önellentmondásos (már definició szinten is).

Válasz a 6. hozzászólónak:

Ott („hablatyol”, bocs!), hogy nem beszél az erkölcsről, mint az élet fennmaradása legfőbb feltételéről. Ebből aztán az következik, hogy amit idéz, az mind lényegtelen az erkölcs, a jó és rossz kérdése, az élet fennmaradása szempontjából, tehát….. mellébeszélés az én rendszeremben gondolkodva…

Az élet az evolúcióban úgy alakult ki, hogy az állati jellegű élőlényekben fölépült a „vágyak rendszere”, amelyben a vágyaink akkor teljesülnek be, akkor kapják meg az evolúciós „jutalom-érzést”, amikor az egyén engedelmeskedik a létfenntartó ösztönei késztetéseinek (lelki-érzelmi szinten a lelkiismeretnek, testi szinten símán az ösztöneinek), és elvégzi az ösztönei által előírt, sugalmazott, kényszerített viselkedési-gondolkodási tennivalókat, betartja az ösztönös követelményeket. Ezek a jutalmazó érzések az emberi élet legkívánatosabb érzései, a szerelmi vágyba pl. akár bele is halunk, ha nem sikerül teljesülnie…

Az állatoknál még minden rendben volt, de innen inkább idézem „Az evolúció filozófiája 21 pontban” c. rövid írásom idevonatkozó pontjait, melyekben röviden és érthetően igyekeztem erről írni:

„Az erkölcs kialakulása és működése 21 pontban:

1. Az ember élőlény, az élő természet része;

2. Az élőlények ösztönösen életben akarnak maradni;

3. Ezt az embernél is az evolúciós (életfenntartó) ösztöneink biztosítják (a továbbiakban: ösztöneink);

4. A vágyakról: az ösztöneink, annak érdekében, hogy hatékonyan rá tudjanak minket kényszeríteni az élet fennmaradásához szükséges tennivalók elvégzésére, a szükséges viselkedés betartatására, vágyakat ébresztenek bennünk.

5. A vágyak kielégítéséről: ezeket a vágyakat az ösztöneink akkor elégítik ki, ha lelkiismeretesen végrehajtjuk az ösztöneink által késztetett gondolkodási- és viselkedési kötelességeket, melyek az ösztöneinkben tárolt tapasztalatok szerint az élet fennmaradásához fontosak és elengedhetetlenek. Ekkor az egyén megkapja beteljesülésként a neki járó evolúciós jutalom-érzést, az örömöt, a boldogságot, vagy éppen az élvezetet, a kéjt, és ráadásként a tiszta, nyugodt lelkiismeret érzését, mely nélkül ember egészségesen nem élhet…

6. A vágyainkat tehát kétféle módon elégíthetjük ki; az erkölcsös úton maradva, az evolúciós kötelességeink teljesítésével; vagy a könnyebb utat választva, ezeket a kötelességeket nem felvállalva. Az evolúció során az emberben kialakult a lelkiismeret, mely a legkellemesebb érzésekkel jutalmaz meg minket, ha az erkölcsös úton maradunk, és felvállaljuk a nehézségeket, és „rossz lelkiismeretet”, szorongást, rettegést és betegséget küld ránk, ha engedünk a „könnyebb út” csábításának és ezzel ártunk az élet fennmaradása esélyeinek. Így az evolúció során kifejlődött a vágy a tiszta lelkiismeretre, a lelki nyugalomra. Ez a vágy a boldogság különböző fokozataival jutalmaz minket, az örömtől a rendkívüli boldogságig, az ún. eksztázisig, amelyet szokás "flow"-nak is nevezni Csíkszentmihályi után, én pedig ezt a testi orgazmus után "lelki orgazmusnak" hívom.

A lelkiismeretünk tehát a legfőbb létfenntartó ösztönünk, a jóravivő ösztönös késztetéseink legfontosabbika, egyben az erkölcsösség kiindulópontja.

7. Az állati időkben: az ösztönök késztetéseit az állati egyedek még maradéktalanul megvalósították. Az egyed meg is kapta mindig az ezért járó jutalom-érzést, és a vágya is kielégülést nyert és az evolúció igényei is teljesültek. Az alakoskodás, a színlelés, a képmutatás a legfejlettebb állatoknál is létezik, talán még az önámítás is bizonyos szerényebb értelemben, hiszen a sikeres képmutatáshoz szükséges némi önámítás is. De még a gorilla, a csimpánz vagy a bonobo fejlett állati értelme sem jelent tényleges veszélyt az élő természetre, mert még a legfejlettebb állati értelem sem képes ilyen veszélyt megvalósítani.

8. Az emberi elme csalásáról: az emberi elme megjelenése lehetővé tette, hogy az ember a végtelenül élvezetes jutalom-érzéseket (kéj, élvezet, öröm, boldogság, stb.) az elme csalásai segítségével akkor is megszerezhesse, ha nem hajtja végre az ösztönös késztetéseink utasításait, ha nem veszi figyelembe a lelkiismeret szavát, ha nem vállalja fel azokat a nehézségeket, amelyek az ösztönös késztetéseink végrehajtásával járnak. Az emberi elme, az emberi személyiség tehát csal, annak érdekében, hogy a nehézségeket ne kelljen vállalni, és elvtelenül, erkölcstelenül a könnyebb utat választja, elfogadja a könnyebb útra csábító, rosszra vivő késztetéseket. Ezt a hibás elme-működést és azt, hogy a „könnyebb út” választásába belenyugszunk, nevezzük erkölcsi gyengeségnek, erkölcsi esendőségnek, erkölcstelenségnek.

9. Az erkölcsös viselkedésről: abban az esetben, ha az egyén képes és hajlandó felvállalni a nehézségeket ill. hajlandó lemondani az érdemtelenül megszerezhető jutalom-érzésekről, és lelkiismeretesen törekszik arra, hogy tartsa magát az ösztönök által előírt viselkedéshez ill. elvégzi a kívánt tennivalókat, erkölcsös viselkedésről beszélünk, az ellenkező esetben pedig erkölcstelen, gyenge, esendő, gyarló viselkedésről.”

Én értem, hogy sem Platón, sem Descartes idején halvány segédfogalmuk sem volt a gondolkodóknak az evolúciókutatás mára megdöbbentően gazdag eredményeiről (bár Platón idealizmusa számomra nagyon úgy tűnik, az evolúció, a genetika működése zseniális megsejtése – emiatt is olyan népszerű és sikeres ez az elmélet! És ezért írtam egy rövidebb írást „Platón és az evolúció” címmel), de ma már tudjuk, hogy ezek a kutatási eredmények léteznek, tehát ma már egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni ezeket őket.

És mindezeket szintetizálva én arra jutottam, hogy az erkölcs (a jó és a rossz kérdése) az evolúció, az élet fennmaradása legfőbb feltétele, és Arisztotelésszel szembehelyezkedve, de Platónnal teljesen egyetértve az abszolút erkölcs léte mellett érvelek én is (szerinte az erkölcs „isteni eredetű”), tehát hogy nincsenek egyéni, meg csoport-erkölcsök, erkölcs csak egyféle van, és az az erkölcsös mozzanat, amely az élet fennmaradását, az evolúciót szolgálja.

Az embernél pedig az erkölcs a könnyebb út elutasítását jelenti; és az én legrövidebb, mert legáltalánosabb erkölcs-fogalmam a következő:

„Az erkölcs fogalma tehát legrövidebben: a könnyebb út leggyakoribb és legnagyobb jelentőségű formái, az elemi erejű ösztönös, öncélú, opportunista, hedonista kényszereink, tehát a hamis testi élvezetszerzési kényszereink és a lelki-érzelmi szinten a hamis öröm- és boldogságszerzési kényszerünk, a hamis önbecsülési kényszerünk és a hamis közösségi érzésünk kényszere elleni küzdelmünk, vagyis az előbb felsorolt rosszra csábító ösztönös kényszereink, a vágyaink öncélú csábítása elleni küzdelmünk.”

Tehát az emberi erkölcs azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy a vágyaink kielégítése a létfenntartási ösztöneink által előírt feladatok teljesítésével, az ezekkel járó nehézségek fölvállalásával lehetséges, a könnyebb út elfogadása maga az erkölcstelenség (és ez, mármint a vágyainkon való teljes uralom, megdöbbentően egybeesik a Buddhizmus többezer éves alap-céljával, a teljes vágytalanság elérésével, és itt nyilvánvalóan a rosszra vivő csábítások elleni fellépésünkről van szó).

Nem véletlenül nem írtam erkölcsről, ugyanis a kérdés, hogy hány szubsztancia van, nem etikai, hanem ontológiai.

Számomra egy etikai rendszer része egy filozófiai rendszernek, nem pedig egyenlő vele. Továbbá mivel képtelen vagyok értelmezni ismeretelmélet nélkül bármit is, lételméleti alapozás nélkül pedig nem tartok semmilyen a világról szóló kijelentést következetesnek, nem csak olyan biológiai fogalmakkal nem mernék dobálózni, mint élet, evolúció, ösztön stb; de bármilyen értékrendet is csak az előbbi rendszerek megalkotása után tudnék felállítani. Tehát amit mondani szeretnék, hogy szerintem a szubsztancia fogalma nem csak más diszciplínába tartozik, mint ahova Harcz László teszi, de filozófiai rendszere sem állhat stabil alapokon, ha nem tisztázza végletekig elmenően a fogalmait és módszereit, mielőtt elkezdi használni azokat.

Az előző hozzászólásom a mondandóm első felét próbálta érzékeltetni.

Válasz a 10. hozzászólónak:

Az emberi viselkedést a legújabb kutatások eredményei szerint túlnyomórészt a létfenntartó ösztönök határozzák meg, a tudat szerepe szinte elhanyagolható, "csak átkapcsoló dobozként" szolgál az ösztönök és az elme között.

Továbbá: Anélkül, hogy az önámításról, a hamis élvezetszerzési ösztönös kényszerről, a hamis önbecsülési kényszerről és a hamis közösségi kényszerről ne beszélnénk, hamisító és tragikus hatásukat figyelembe nem vennénk, nincs értelme az emberről bármit is mondani. Már Pascal megemlítette az"önigazoló öntömjénezést" ami alatt nyilvánvalóan az önigazoló önámítást értette, és ami a legnagyobb károkat okozza az emberi életben... Sartre néhány évtizede írta cikkét "Létezik-e öncsalás?" címmel. Itt is ugyanarról van szó...

Kizárólag a tudat berkein belül maradva egy fikarcnyit sem ér az okoskodás...

És csak egy gondolat kapásból az ismeretelmélettel kapcsolatban: ma már, ismerve az önámítás, öncsalás TÉNYÉT, mely minden emberben alap-ösztönként kiszolgálja a hamis önbecsülés ösztönös kényszerét, a hamis közösségi tudat ösztönös kényszerét és a hamis testi élvezetszerzési kényszereinket, van-e értelme megismerésről beszélni?! Hiszen az öncsalás minden megismerést kapásból meghamisít, ha erre lelki késztetésünk van, márpedig mindenkinek, mindig van, legfeljebb a mértékben különbözik egyik eset a másiktól...

A mai filozófia a legújabb evolúciós, genetikai, idegélettani stb. kutatási eredmények nélkül kb. annyit ér, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti, körbe-körbe forogva, őrülten-szédülten!... :-)

Megkülönböztetett tisztelettel H. L.