József Attila költészetének jelentőségét miért nem ismerték fel életében?

Adyt nem csak élete végén de annak derekán is sztárolták. Sőt erre rá is játszott, halála után csomó vers próbálgatást találtak, amit anno úgy adott elő, mintha ott helyben találná ki a "kocsmában" őt heccelők, noszogatók nagy elégedettségre.

József Atillát mai napig nem értem miért tartják nagy költőnek, mit ismertek fel rajta. Lehet azét csak utólag mert életében még felimseték hogy egy emos kis szarkupac, utólag meg csak a rímei maradtak fenn...

> Adyt nem csak élete végén de annak derekán is sztárolták. Sőt erre rá is játszott…

No igen. Ady egy jóval extrovertáltabb, magabiztosabb személyiség volt, mondjuk úgy kevesebb szerénységgel. József Attila viszont egy introvertált, befelé forduló, depresszív ember volt. Babits Mihállyal – meg úgy a Nyugattal – való kapcsolata sem tett jót az imázsának. Nem beszélve a politikai aktivitásáról.

Ahogy az élet más területein, úgy a költőknél sem feltétlenül a tehetség az, ami sikerre visz. Sokat számít, hogy ki milyen kapcsolatokat épít, hogyan menedzseli önmagát, milyen a PR-ja.

> József Atillát mai napig nem értem miért tartják nagy költőnek, mit ismertek fel rajta.

Mert nem mindenkinek olyan az értékrendje, ízlése, mint neked. Szerintem a líra egyik leghitelesebb formája a melankólia. Nemes egyszerűséggel azért, mert mikor az ember jól érzi magát, akkor jól érzi magát, teszi a dolgát, aktív, boldog, vagy legalábbis derűs. Ilyen állapotban kevesen olvasnak verseket. A legtöbben akkor olvasnak verseket, mikor attól valami megnyugvást várnak, valamire, ami rezonál a jelenlegi állapotukra. Ezt pedig valamiféle hiány, elégedetlenség okozza. József Attila legjobb versei erre a hangulatra rezonálnak, és ebben az állapotban igencsak magával ragadó módon.

Én például Ady verseit nem kedvelem annyira. Nem érzem úgy, mintha belőlem szólna, nincs meg a katarzis bennem a versei olvasásakor. De látom benne a zsenialitást, és értem, miért tartják nagy költőnek.

> életében még felimseték hogy egy emos kis szarkupac

Kissé meredek párhuzam. Egy az életet igazán nem ismerő, hormonzavaros, lázadó tizenévest nem kevernék össze egy magánéleti, belső nehézségekkel küzdő költővel. Az utolsó éveiben skizofréniával diagnosztizálták, a mai orvosok szerint hibásan, valójában depressziós volt, és gondolom nem csak az utolsó éveiben, hanem jóval előtte is voltak – orvosi értelemben vett – depressziós életszakaszai.

Oké, mond azt, hogy te nem szereted a verseit, nem a te stílusod, benned nem tud megszólítani semmit, mert ez szubjektív vélemény, ami természetesen elfogadható. De nem hiszem, hogy ettől helyénvalóak azok a jelzők, amiket választottál, használhattál volna udvariasabb jelzőket is.

Nem volt divat férfiembernek kislányként sírni, hogy brühhhü elvette a nyalókáját a csúnya világ.

Gondolj bele hány hazáját vesztett ember, hadirokkant és nincstelen cseléd küzdött a mindennapi kenyeréért kin keservvel. Ez a viszonylag könnyebb életű ember meg teli keseregte a világot a saját nyomorával. Nem volt példa se hős, csak egy sokkal, de sokkal gyengébb ember az átlagnál, egy nagyon kemény időben.

Most, hogy akkora a jólét a hatvanas évek eleje óta Magyarországon, hogy kifejlődhettek annyira széltől óvott lelek, akiknek divat keseregni a semmin, a férfiak pedig kidobták a tökeiket egy rózsaszín cipőfűzőért, ezért tökéletesen megfelelő a társadalom alaphangulata ahhoz, hogy értse miért is nyivákol József Attila a semmin.

Ha valaki megmutatott volna egy József Attila verset az első világháborút megjárt nagyapjának, vagy a hadifogságból megjött apjának, akkor azok addig pofozták volna amíg el nem dűl.