Miért hívják az öngyilkosokat gyávának?

A kamikaze példa rossz.

Nagyon rossz.

Lehet magasztos köntösbe csomagolni a dolgot, de ez közel sem az a hatalmas hősies történelmi emlék, mint aminek beállítja az idézet.

- A kamikaze-repülők (és méltaltanul elfeledett rokonai, a kamikaze mini-tengeralattjárók) bevetése nem logikus, produktív stratégiai lépés volt, hanem kétségbeesett reakció a vesztésre állás árnyékában.

Vacak, más módon harcképtelen, olcsón gyártott gépekkel, alig képzett pilótákkal rohamtempójú "ágyútöltelék-gyártás" volt a koncepció lényege.

És egyébként teljesen felesleges volt az egész. A kamikaze-gépek jelentéktelen kárt okoztak csak, találati pontosságuk minimális volt, károkozásuk is, plusz hatalmas arányban semmisültek meg a cél elérése előtt a légvédelem és műszaki hibák miatt.

A japán kulturális alap megértése is szükséges ehhez.

Az egyéni emberi életnek ott sosem volt értéke.

A túlvilági létben való hit erős volt, a neveltetés az eszméket sokkal fontosabbnak véste be az életnél.

Az öngyilkosság erősen rituális tartalmú megoldás volt sok problémára.

És még így is gyenge lábon áll a kamikazék önkéntessége.

Sok esetben a parancsnokok jelölték ki az "önkénteseket". A parancsmegtagadás halálos ítéletet jelentett.

Az európai kultúra történetében sosem volt ilyen ideológiai alap, illetve ha vallási volt is, a 20. századra az már közel sem volt olyan erejű, hogy fanatizáló hatása legyen.

Csak viszonyításként, amikor Hitler már erősen kikapásra állt, a stratégiai anyagok elapadtak, légvédelem, Luftwaffe le volt pusztítva, a légierőnél koncepcionálisan felvetésre került olyan olcsón gyártható, gyorstalpalón képzett pilóták által irányítható gépek gyártása, amelyek csak tömegükkel vagy robbanó orrteherrel, ütközéssel semmisítenék meg az ellenséges bombázókat és/vagy a kísérővadászokat.

A gépekbe került a tervben kezdetleges katapult-megoldás, de a Luftwaffe mégis azon az alapon vetette el a terveket, hogy a pilóta túlélési esélye minimális és öngyilkos repülőket nem fognak gyártani.

És most az ideológiailag fanatizált náci vezetésről beszélünk.

Még ők sem vállalták be ezt.

Vannak, adódhatnak olyan élethelyzetek, ahol az egyéni önfeláldozás értelmes, hasznos és valóban hősies.

De erre a kamikaze-repülők marha rossz példa.

És az idézet értelmi, érzelmi tartalma, az ebben sugallt ideológia simán tükrözi az öngyilkos terroristák gondolkodását.

Baromi magasztos.

Én sokkal szívesebben élek olyan társadalomban, ahol a legnagyobb probléma az, hogy ma melyik boltban vásárolhatok a legolcsóbban.

És egyáltalán nem tartom a társadalom hibájának, ha valaki a kamikaze-halált értelmetlen, őrült dolognak tartja.

A cikk az élet értékének homályos célokkal szembeni tagadása.

A halálfélelem, a félelem magasztos megszűnésére a szamurájok gondolkodásában, nos, szívesen felhoznék egy ellenpéldát arra, hogy a hősiesség nem a haláltól való félelem hiánya.

Az amerikai polgárháborúban (sajnos már nem emlékszem, ki volt) egy tábornok a csatát figyelte alárendeltjével.

A tiszt észrevette, hogy a tábornok remeg.

Megkérdezte:

- Tábornok úr, ön ennyire fél?

A tábornok ránézett és azt mondta:

- Fiam, ha maga úgy félne, mint én, már rég elfutott volna.

Az, hogy az öngyilkosság gyávaság lenne, az tipikusan az egészséges ember nézőpontja. Ő úgy érzi, hogy az élet vállalható, csak néha legfeljebb küzdelmes, de ezeket a küzdelmeket meg lehet nyerni, túl lehet lenni az akadályokon, és összességében van értelme élni. Ebből a nézőpontból nézve az öngyilkos elfut a problémái elől, tehát gyáva.

Az öngyilkosjelölt azonban egy olyan tudatállapotban él, ahol ő az életet már nem egy megnyerhető játszmának, hanem vereségek sorozatának, fájdalmas kényszernek éli meg. Számára nincs kilátás a változásra, ő úgy érzi, bármit is tesz, hasztalan, és a jövőbe nézve csak sötét dolgokat lát. Számára az élet értelmetlen, és az öngyilkosság menekülés. Ő nem akar tovább élni, ezért már nem fél a haláltól, hanem üdvözli azt (persze ez egy egészségtelen, kétségbeesett gondolkodás).

Az egészséges ember szereti az életet és fél a haláltól. Az öngyilkos ember pedig elfogadja a halált, és az élettől fél. Melyikük a gyávább? Egyik se gyáva, csak egymáshoz képest fordított a gondolkodásuk. Az öngyilkos ember nem gyávaságként fogja fel a halált, hanem egyszerűen nem lát más alternatívát.

> Igen, de valamiért mindenki egy kalap alá veszi őket.

Nem tudom, de szerintem a többség nem veszi egy kalap alá a két doboz altatót beszedő tinédzsert Dugovics Titusszal. Sőt a hősiességből elkövetett öngyilkosságot inkább nem is szokták öngyilkosságnak nevezni, inkább beszélnek hősies halálról, hősies önfeláldozásról.

> mondjuk az egoizmus nem tudom hogy került oda, hiszen az ego az mindenáron elakarja kerülni az öngyilkosságot

Már amíg nem sérült az ego. Az ego alapvetően akkor nyilvánul meg, ha valaki tettének oka és célja önmagában áll. Ugyanaz a tett lehet áldozathozatal és önzés is, attól függően, hogy mi indukálja. Ha valaki azért ad pénzt a koldusnak, hogy ezzel elmondhassa magáról, hogy ő mennyire jófej, mennyire segítőkész, akkor az az ego megnyilvánulása, még akkor is, ha történetesen ez másnak is hasznára van. Ha valaki azért ad pénzt a koldusnak, mert átérzi a nyomorúságát, tényleg segíteni akar neki, az meg már nem az egoról szól, hanem egy másik emberről. Akkor is ha utólag, vagy másodlagosan amúgy jó érzést kelt az egoban is.

Az öngyilkosságnál is így van. Ha valaki az öngyilkosságának indokát önmagában keresi, mert ő nem tud élni így tovább, ő nem képes elviselni egy adott helyzetet, akkor a tettének oka és célja önmagában áll, tehát az ego megnyilvánulása. Ha valaki külső okból teszi, hogy így megmentsen egy másik embert, a hazáját, egy ügynek, eszmének a becsületét, az meg nem az ego megnyilvánulása.

> Az egészséges ember szereti az életet és fél a haláltól. Az öngyilkos ember pedig elfogadja a halált, és az élettől fél. Melyikük a gyávább? Egyik se gyáva, csak egymáshoz képest fordított a gondolkodásuk. Az öngyilkos ember nem gyávaságként fogja fel a halált, hanem egyszerűen nem lát más alternatívát.

Igen, valahogy így. De van, aki legszívesebben öngyilkos lenne, valóban nem lát más kiutat. De mégsem teszi meg, mert gondol azokra, akik ismerik és szeretik, a szüleire, a barátaira, munkatársaira, akárkire. A legtöbb embernek vannak ilyen ismerősei. És itt jön be az ego a képbe. Vessek-e véget a saját szenvedésemnek, és akkor nekem jobb lesz, viszont másoknak óriási fájdalmat, gyászt, traumát okozok? Vagy szenvedek tovább, megpróbálok küzdeni, hogy másokat megkíméljek attól a fájdalomtól, amit az öngyilkosságom okozna.

Miért elfutás az öngyilkosság? Más nyomorba hal bele az mennyivel jobb, mint az, aki elveszít mindent és nincsenek új lehetőségei, és az utcán nyomorog, majd 4-5 év múlva megfagy? Ha kettő közül kell választani, abban az esetben nem tartom gyávaságnak.

Én 20 éve minden nap szorongok. Én azért tartom magam gyávának, mert nem tudok végleg véget vetni ennek. És minden nap egyre rosszabb a helyzetem, mert megyek le a lejtőn. Számomra igenis bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyet bevállaljon.

Egészséges ember az, akinek semmi gondja nincs a világon.

"Igen, valahogy így. De van, aki legszívesebben öngyilkos lenne, valóban nem lát más kiutat. De mégsem teszi meg, mert gondol azokra, akik ismerik és szeretik, a szüleire, a barátaira, munkatársaira, akárkire. A legtöbb embernek vannak ilyen ismerősei. És itt jön be az ego a képbe. Vessek-e véget a saját szenvedésemnek, és akkor nekem jobb lesz, viszont másoknak óriási fájdalmat, gyászt, traumát okozok? Vagy szenvedek tovább, megpróbálok küzdeni, hogy másokat megkíméljek attól a fájdalomtól, amit az öngyilkosságom okozna."

Ez már szerintem nem a gyávaság-bátorság kérdése, hanem inkább az önzésé. Ami szintén érdekes kérdés, mert önzőnek gondolunk egy olyan embert, aki a szerettei életét tönkreteszi azáltal, hogy véget vet a sajátjának, de vajon nem ugyanilyen önző-e erőszakkal életben tartani valakit, aki meg akar halni, csak azért, hogy mi nyugodtak legyünk felőle? Én egyfelől azt gondolom, hogy a saját életével senki nem tartozik senkinek - legkevésbé az államnak, és én ezért nem vonulnék be soha katonának -, másrészt viszont az öngyilkossági hajlam alapvetően egy hibás működés, amiből ki kell gyógyítani az illetőt. Ugyanis ő nem reálisan látja az életet, hanem irreálisan sötéten. Így hagyni azt, hogy megölje magát annyit tesz, mintha nem adnánk meg neki a felépüléséhez szükséges gyógyszert, ami jelen esetben a terápia és a saját önbecsülésének újrafelépítése, a depresszióból való kigyógyulás. Igazából szerintem az öngyilkosok túlnyomó többsége nem meghalni akar, hanem máshogy élni. Különben miért lenne annyi sikertelen öngyilkossági kísérlet? Ezen az oldalon is állandóan kérdezgetik depressziós emberek, hogy mi a tuti mód az öngyilkosságra, melyik gyógyszert mivel kell bevenni, holott, aki igazán, visszafordíthatatlanul meg akar halni, az úgyis talál rá módot, pl. leugrik egy magas házról. Csak hát ők is tudják, hogy azt nem lehet túlélni. Ők inkább valami olyasmire vágynak, ami kis vagy közepes eséllyel halálos, és megúszhatják, ha a mentők időben kiérkeznek, cserébe pedig végre felébrednek a közönyös barátok és rokonok és elkezdenek vele beszélgetni, foglalkozni. (Más kérdés, hogy szerintem ez is illúzió. Nem próbálkoztam még ilyesmivel, bár sokszor megfordult már a fejemben, de úgy képzelem, hogy egy öngyilkosjelölt túlromantizálja a sikertelen kísérlet utáni társadalmi törődést, és egyszerűen annyi történik, hogy beviszik Zacher Gáborhoz, meg párszor a pszichiátriára, ahol unott orvosok jól leszidják, a szülők, rokonok két hétig sírnak meg sopánkodnak, aztán már inkább neheztelnek rá, hogy nem tud magával mit kezdeni. Én ennek nem tenném ki magam, valódi öngyilkossághoz meg túl erős a racionális felem. Ez amúgy legalább annyira nyomasztó tud lenni, mint amikor az ember belehajszolja magát.)

Szóval általában az ilyen emberek normális életet akarnak, más kérdés, hogy azt az életet ők elérhetetlennek hiszik. Ezt a hitet kell visszaadni nekik.

"Szóval aki nem érelmekkel túlfűtve követ el öngyilkosságot, hanem azért, mert ép ésszel átgondolva a szenvedés helyett a halált választja, az nem egy beteg ember."

Ebbe a kategóriába nem sokan férnek bele az eutanáziát választó gyógyíthatatlan betegeken kívül.

Az esetek túlnyomó többségében az öngyilkosság igenis érzelmi és nem logikus döntés. És éppen az ehhez vezető érzelmi állapot az akadálya a más kiút keresésének, annak a logikus felmérésnek ,hogy igenis van más kiút.

Nem az a kérdés, hogy gyávák, vagy sem, hanem az, hogy MIÉRT HÍVJÁK GYÁVÁNAK.

És erre született válasz: azért, mert szerintük az erős ember talál megoldást arra, hogy tovább éljen.