Mik a 20. század első évtizedeinek prózairodalmának a kérdésfelvetései az emberi lét (egyén és közösség) szempontjából?

"A század első felének irodalmi életét a Nyugat nemzedékei határozzák meg. A Nyugat 1908-as indulásával az új törekvések nagyobb figyelmet keltve kaptak hangot. Tévedés lenne a Nyugat nemzedékein belül egységről beszélni, az egyes nemzedékeken belül nagy különbségek figyelhetők meg. Erre utal a kiemelkedő személyiségek, így Ignotus, Osvát, Hatvany, Fenyő Miksa, Kosztolányi, Ady, Móricz, Babits, Schöpflin és Karinthy eltérő egyénisége is. Babits írja a Nyugat nemzedékéről egyik visszatekintő cikkében: „A Nyugat nemzedéke, mely koránál és tradícióinál fogva egyaránt szemben áll a minden újat elgáncsoló maradisággal éppúgy, mint a szükség nélküli vagy ki nem érett forradalmakkal, melynél a fölmutatható életmű gazdagsága együtt van a munkaerő teljességével, mely soraiból, Adyn kezdve, a legnagyobb nevekre, s a közönség közt valóban országos hatásra hivatkozhat, mely a XX. század magyar költészetét tulajdonképpen megalkotta, s máig is főként képviseli”, kiemeli a nemzedék elvszerű liberalizmusát, mely „kizárja a más nemzedékek értékeivel szemben való elzárkózást”, s a Nyugat-hagyományokhoz való ragaszkodást „a Nyugat irodalma (…) visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé”.

Az irodalmi élet, s az irányzatok szempontjából érdemes kiemelni néhány Nyugat körüli külső és belső vitát. Az egyik vita a Holnap antológia körül robbant ki. Az antológiát a nagyváradi fiatal írók köre szervezte, két kötete 1908–1909-ben jelent meg. A vita az Új Idők, a Budapesti Hírlap, a Budapesti Szemle és a Nyugat között folyt. Az előbbi lapok vádjai a hazafiatlanság, erkölcstelenség, érthetetlenség hangoztatásával saját, változástól való félelmeiken alapultak. A Nyugat válaszai sem pusztán irodalmi jellegűek voltak, kitértek a kor ellentmondásaira. A vita végjátéka volt a duk-duk-affér. A vitát Ady A duk-duk affér című cikke váltotta ki, mely az Új Időkben jelent meg. Ady ebben a cikkben éles hangnemben támadta a nyugatosokat, s cikke a Nyugat belső ellentéteire is felhívta a figyelmet. Ignotus és Hatvany, akik addig mellette harcoltak, joggal vették zokon a támadást. A vitát tisztázó levélváltás követte. Szintén belső vita folyt Hatvany Lajos és Osvát Ernő között a Nyugat szerkesztésének tekintetében. Míg Osváth a felfedezettjeit pártolta, s védte önállóságát, Hatvany népszerűbbé, aktuálisabbá szerette volna tenni a lapot, s megőrizni Ady központi szerepét. 1915–1916-ban per folyt a Nyugat és a Budapesti Hírlap között, Ady és Babits háborúellenes versei miatt. A támadások, belső ellentmondások ellenére a Nyugat szellemisége, kulturális tevékenysége meghatározó maradt.

A két világháború közötti irodalomszemlélet sok tekintetben változást mutat. A pozitivizmus Beöthytől örökölt szemléletének jegyében alkotott Császár Elemér (1874–1940) és Pintér Jenő (1881–1940). A nemzeti klasszicizmus szemléletét gondolja tovább, a tárgyismeret hangsúlyozása mellett a szintézis igényével Horváth János. Irodalomszemléletének egyik sarkalatos pontja az irodalmi alapviszony tétele, mely szerint ez az alapviszony az író, a műalkotás és az olvasó hármasságán alapul. Irodalomtörténeti jelentőségére írásai mellett követői is utalnak, így Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső és Barta János. Kerecsényi Dezső tekinthető leginkább Horváth tanítványának. A Protestáns Szemle szerkesztője (1930–1944), több tankönyv szerzője, elsősorban a 16–17. századi irodalom kutatója. Irodalomtörténeti gondolkodására Horváth szemléletén kívül a szellemtörténet is hatott. Keresztury Dezső Arany-kutatása révén kapcsolódik Horváth Jánoshoz, de tanulmányai, kritikái alapján inkább a Nyugat második nemzedékének szellemisége jellemzi. Barta János alapossága, módszerének egyes vonásai alapján kötődik Horváth-hoz. Számos munkája mellett kiemelkedik Vörösmarty- és Madách-tanulmányaival, modern stúdiumaival. A filológiai vizsgálat kiemelkedő alakjai Eckhardt Sándor és Waldapfel József. A Nyugat első nemzedékének hatása figyelhető meg Földessy Gyula, Kárpáti Aurél, Benedek Marcell, Király György, Komlós Aladár, Gyergyai Albert, Kardos László és Németh Andor szemléletén. Földessy Gyula 1911-től az Ady-kötetek gondozója, több Ady-tanulmány szerzője, s Dóczy Jenővel az Ady múzeum útnak indítója. Kárpáti Aurél nem tartozott közvetlenül a Nyugathoz. A Hét munkatársa volt, majd Halasi Andorral elindította a Kritika című folyóiratot, 1922-től pedig a Pesti Naplónál dolgozott. Leginkább kritikai szemlélete köti a Nyugathoz. Benedek Marcell a Thália Társaság alapító tagjai közé tartozott. Művészetnek tekinti az irodalomtörténetet, melyről művei is tanúskodnak, például a Bevezetés az olvasás művészetébe (1922, 1937), vagy a Délsziget (1928). Király György Katona Lajos és Riedl Frigyes tanítványa volt, a Kner Kiadónál megindította a Monumenta Hungarica sorozatot. Komlós Aladár a két világháború közötti időszakban főként kritikusként dolgozott, később irodalomtörténettel, s a kritika kapcsán irodalomelmélettel foglalkozott. Gyergyai Albert szintén művészet és tudomány rokonságának jegyében írt. Németh Andor bécsi emigrációja után, 1926-tól Az Újság, a Szép Szó munkatársa, majd 1938-tól 1947-ig tartó franciaországi tartózkodása után hazatérve, a Csillag főszerkesztője, a Nyugat kritikai elveit követte, jelentős József Attila könyve (1943). A szellemtörténeti iskola kezdetét jelezte a két háború között a Minerva Társaság (1921), majd a Minerva című folyóirat megindítása. A szellemtörténeti iskola kiemelkedő alakjai Túróczi-Trostler József, Thienemann Tivadar, Zolnai Béla és az esszéisták, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Bóka László. Turóczi-Trostler József irodalomtörténeti vizsgálataiban kamatoztatta a német irodalomtörténeti iskolák eredményeit. Jelentős motívum- és hatáskutatása, valamint a magyar és európai irodalmak kapcsolatainak vizsgálata. Thienemann Tivadar a német szellemtörténetre alapozva, német–magyar összehasonlító vizsgálatok alapján irodalomelméleti összefoglalót készített (Irodalomtörténeti alapfogalmak, 1927–1930). Zolnai Béla a Széphalom című folyóirat szerkesztője (1927–1942), a hazai irodalmi szempontú stilisztika egyik elindítója (Nyelv és stílus, 1957), a szellemtörténeti módszer mellett az összehasonlító irodalmi vizsgálat egyik folytatója. Halász Gábor a Napkelet, a Magyar Szemle, a Széphalom, majd a Nyugat szerzője. A történeti szemlélettel szemben a kritikai szempontok jelentőségét hangsúlyozta. {V-176.} Szerb Antal a Széphalom, majd a Minerva körének tagja. Jelentős magyar és világirodalom-története. Cs. Szabó László az esszé műfajának tudatos vállalásával Németh Lászlót idézi. Babitshoz hasonlóan a magyar jelenségeket európai összehasonlításban vizsgálta. Bóka László számos kritikai, irodalomtudományi kérdést vet fel a Tegnaptól máig című kötetében. Tolnai Gábor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik alapító tagja, majd a Kortárs szerkesztője. Az esszéisták második nemzedékéhez tartozott Sőtér István. A marxista kritika képviselői voltak Lukács György és Révai József mellett Nagypál István, M. Pogány Béla, Kelemen János, Bányai László, Bölöni György, Bálint György és mások.

1948–1949-től a magyar irodalmi életben az irodalompolitika kizárólagosságra tett szert. A kommunista művészetpolitika a nyelvet egyszerre tekintette abszolútnak és viszonylagosnak, úgy próbálta korlátozni a művészet és társadalom közötti dialógust, hogy igyekezett felszámolni annak többértelműségét. Az irodalompolitika hatására a publikált irodalom egy része, az úgynevezett valóságtükröző irodalom hivatása a kommunista üdvtörténet kreálása volt. (Kulcsár Szabó Ernő: Az újkritika dilemmái, 1994). A recepció, korkritika az irodalom nemzeti karakterét a nemzeti sorskérdésekben, társadalmi szolgálatban látta. Az irodalmi közlésformák csúcsának vélt realizmus stílus- és világnézeti kategóriának számított. Az eltorzult megközelítési technika felszámolta az irányzat- és műfajtörténeti kutatásokat, az 1960-as években a Lukács-féle revízió jegyében a szociális és ideológiai lényegmeghatározásra szorítkoztak.

A „fordulat éve” utáni dogmatikus irodalompolitika „olyan mérhetetlen károkat okozott a magyar szellemi életben, irodalomban, hogy a hatása azóta is érzékelhető” (Görömbei András: „Ki viszi át?…”, 1986.). A károk között az írott szó hitelvesztését, {V-178.} a kritikusok, írók személyes hitelvesztését, az irodalom homogenizálását okozta, a szerzőket, az irodalmat a politika szolgálójává minősítve, eltörölve a különböző szemléleti módokat.

Az MTA 1956-ban alapítja meg az Irodalomtudományi Intézetet.

Az 1957–1961 közötti „irodalmi konszolidációt” jellemzi, hogy az irodalmi élet irányítói között ugyanazok találhatók, akik a dogmatizmus, személyi kultusz idején is hangadók voltak.