A gyávaságot mi okozza? Mi a magva? Mi tesz gyávává egy embert?

A félelem oka lehet többek között visszavezethető a B vitamin, endorfin, szerotonin hiányára is a szervezetben, és sok másra is.

Másrészt neveltetés és tapasztalat is válthat ki félelmet, önbizalomhiányt.

Ezeket a tudomány pontosan le tudja írni.

A fájdalom és a gyávaság nem függ össze, a fájdalom a normálisan működő szervezet reakciója. A tűzoltás sem függ össze a félelemmel, ez a józan ész, mert ki az a hülye, aki ölbe tett kézzel nézné, hogy leég a lakása?

Egy kisgyerek nem fél a tűztől, érdekli, meg akarja fogni.

Miután első alkalommal megfogta, az fáj neki. Megtanulja, hogy ne fogja meg a tüzet. Lehetetlen elképzelni, hogy félni fog a tűztől csak azért, mert fájdalom útján tanulta meg?

Most olvasom Görgey Artúr tábornok emlékiratait. Eléggé gúnyosan írja a schwechati csatánál, hogy a magyar nemzetőrök és népfelkelők az első ágyúszónál elfutottak a császáriak elől. Mint tábornokot, képzett katonát, megértem őt, hogy a gyávaságot kigúnyolja. Ő azt írta, hogy ott maradt még a csatamezőn, és várta, hogy lesodorja egy ágyúgolyó, hogy legalább ne kelljen szégyenben maradnia, hogy elfutott a hadteste.

Pár hónappal később kiképezte a katonáit, és elég sok megpróbáltatáson átmentek (téli hadjárat a Felvidéken keresztül), és tavaszra olyan harcedzett seregek lettek, hogy simán nekimentek a legdurvább ágyútűznek és győztek. Görgey annyit mondott erre, hogy ő nem csinált velük semmi különöset, csak fegyelmet tartott, ennyi a titka. Kiképzés és fegyelem.

Érdekes ez, mert ha én szemben állnék egy ágyúval, ami tüzel rám, és látom, hogy aki mellettem van, annak elviszi a lábát stb. - hát én is simán elkezdenék rohanni onnan, de legalábbis összef*snám magam, az biztos. És gondolkodtam is rajta, de nem bírom megérteni, hogy a kiképzés és a fegyelemben mi az, ami mégis ott tartotta az embereket az ágyúkkal, puskákkal szemben, miközben a társaik haltak meg össze-vissza körülöttük. Ennek valamilyen tömegpszichológiai hatása lehet.

A félelem egy jelzés, hogy egy adott helyzetet kerüljünk el, mert az veszélyes, fájdalmat okoz. Evolúciós szempontból aki nem fél a veszélyes helyzetektől, az könnyebben kerül ilyen helyzetbe, és nagyobb eséllyel sérül meg, hal meg, így evolúciós előnyt jelent, ha valakiben ez az érzés kialakul.

Pl. van két egyed. Az egyikben van félelemérzet, ő nem ül rá a forró kályhára. A másik ráül, megégeti magát, akár belehalhat a sérülésebe, akár közvetlenebb módon – pl. az égési sérülés után fertőzések miatt –, akár közvetettebben – pl. lassabban tud elfutni a tigris elől. Így aztán annak az egyednek a génjei öröklődnek, aki rendelkezik ezzel a félelemérzettel.

> Ha ki gyullad a lakás miért oltjuk a tüzet?

Mert ha nem oltanánk el, akkor a tűz átterjed más házakra. De ha nem, akkor is az van, hogy vagy az utcán alszol, vagy ha ezt meg is oldod, akkor is rengeteg munkát, energiát kell belefektetned abba, hogy egy új házat felépíts. Ha eloltod, akkor valószínű kevesebb munkával, energiával helyreállítható a ház. Házra meg szükségünk van, hiszen meleget ad, véd az időjárástól, zárható módon tárolja a kényelmes élethez szükséges dolgainkat, alvás közben véd a ragadozóktól, rágcsálóktól, rovaroktól, stb…

Miért akarunk kényelmes életet élni, puha ágyban aludni, stb…? Ez is evolúciós okokra vezethető vissza. A kényelem kisebb energiabefektetést jelent, így evolúciós előny, ha valakiben benne van a kényelemre való törekvés, a nehéz, kényelmetlen, kellemetlen helyzetek elleni védekezésre való törekvés.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

A félelem alapvetően érthető és szükséges érzelem. A gond akkor van, ha ez erősebb, mint a racionális gondolkodás, ha egy adott helyzetben a döntésünket az érzelem határozza meg, és nem a józan ész.

Sokszor viszont olyan dolgoktól félünk, amitől felesleges, mert elkerülhetetlen, vagy éppen azért, mert elhanyagolható az esélye annak, hogy bekövetkezik. Az ilyen félelem nem szabadna, hogy eluralkodjon rajtunk, mert összességében rossz döntéseket szül mindez.

Másik oldalról a gyávaság és bátorság között valahol az az igazi különbség, hogy a bátor ember a megfelelő dolgoktól fél. Aki életét áldozza az igazságért, az bátor dolog. Az ilyen ember a megfelelő dologtól fél, nem a saját elmúlásától, hanem attól, hogy a világban egy igazságtalan helyzet alakul ki és marad fenn. Az ember nem csak egyén, de egy nagyobb közösség része is, a hazájának, koránka, nemének, hobbijának, vallásának, világképének egy képviselője is, ezeknek mind ugyanolyan fontosnak kellene lennie az ember számára, mint a saját teste, élete. Sőt alkalmasint részként tekinteni magunkra fontosabb is lehet.

Összességében hogy mi bátor, és mi gyáva dolog, az jól megítélhető, hogy az adott attitűd jobbá, vagy rosszabbá teszi-e a világot, és benne az egyént, aki meghozza az adott döntéseket.

Hogy ki mit kockáztat, az inkább racionális döntés kérdése. Itt a a kérdés, hogy felmérted-e a lehetséges végkimeneteleket, azok esélyét, és egy adott döntést meg tudsz-e úgy hozni, hogy a legrosszabb végkimenetel esetén se bánd meg utólag a döntésedet. Azért sok esetben ez nem áll fenn. Sokszor ilyen esetben azért kockáztatunk, mert annyira akarjuk a jó végkimenetelét a dolognak, hogy a rossz végkimenetelt elhalványítjuk, jelentéktelennek állítjuk be, amivel nem is kell foglalkozni. „Á, nem lehet gond, biztos sikerülni fog, sikerülnie KELL!”. Ez természetesen nem bátorság, hanem ostobaság.

Megint más, ha valaki az értékrendje, valamiféle nemesebb eszme határozza meg a döntését. Az ilyen ember jó eséllyel mérlegelni fogja a rossz következményeket, tisztában van velük, és ennek ellenére valami nemesebb cél érdekében *felvállalja* a kockázatát a döntésének. Mondjuk aki az égő házba rohan be egy gyerekért, az tudja, hogy akár az is lehet, hogy mindketten bennégnek. Tudja, de inkább választja ezt a rizikót, mintsem hogy úgy élje le az életét, hogy megmenthetett volna egy gyereket, de nem volt elég bátorsága, hogy megpróbálja.