Milyen ember, aki az aranyközépúton van?

Horatius: Licinius Murenához

Jobban jársz, Liciniusom, ha nem törsz

folyton a nyílt tengerek ostromába

s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a

parti hegyekhez.

Akinek szivében arany közép tart

súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant

putri szennye, nem nyomorítja bántó

udvari pompa.

Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegő robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám.

Jót remél a vészben, a jóban ismét

fordulattól tart az előrelátó

szív. Ahogy meghozza a tél haragját

Juppiter, éppúgy

űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz

folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor

lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja

mindig apolló.

Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és

légy szilárd; viszont, okosan, magad vond

össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl

büszke vitorlád.

Igazából a második és a harmadik válasz is érdekes.

A második válasz pont az én évekkel ezelőtti mentalitásomnak a leírása.

Van benne aranyközépút, de nem érzelmekből eredő, hanem az elme hűvös, fagyos mélyéből. Nem ezt a középutat tartom annak, amiket az irományok írnak le és amelyet a bölcsesség éltetne. Egy pszeudo-középútnak tartom, amelyet valójában csak a sivár, érzelemmentes belső generál, és éppen ezért marad meg középútnak, mert nem is tudna továbbfejlődni.

Az igazi aranyközépút az a leírás, amelyet a harmadik válaszoló idézett.