Milyen volt tinédzsernek lenni az 1970-es,1980-as években?

Én a 80-as évekeben voltam tini. Hogy milyen volt? Szuper.

Haverok csavargás egész nap foci.Focipálya , kit érdekelt

elég volt egy konténer máris volt kapu. Vagy egy tréning felső az is megtette. Tévé kezdetben fekete-fehér. Nagyon nem érdekelt.Többet ért a haverokkal a téren hülyülni. Számítogép sem volt. Most mondhatnád azt hogy amiről nem tudunk az nem fáj. De ahogy látom a mostani fiatalokat meg a fiamat hogy mennyit ülnek a gép elött azt kell mondanom hogy nem bánon hogy nem volt számítógép. Az biztos hogy a mai internet világába azért sokkal könnyebb de annak idején is azért megoldottunk mindent.

Igen, bármilyen hihetetlen, mobil telefon, számítógép, DVD nélkül is volt élet...

A ff tévén 1 csatorna, kedden adásszünet.

A tv-újságban ki volt írva: 18:00 Reklám :D

És mégis ... lehet, hogy jobb volt?!

A műszaki dolgoktól eltekintve, az biztos jobb volt, hogy nem volt az a kulturális posvány, amiben ma élünk. Szóval akkoriban még születtek nagy alkotások, legendák a filmek, könyvek, könnyűzene terén. Ha megfigyeled, ma is mindenki abból a korból él. A régi filmeket remake-elik, a régi dalokat feldolgozzák, amit ezen kívül csinálnak, az gyakorlatilag mind szemét. (Persze többnyire ezek is azok az eredetihez képest.)

Társadalmi, politikai téren rosszabb volt, hogy hiányzott a szabadság, és egyhangúbb, szürkébb volt minden, viszont legalább volt miben reménykedni (hogy majd egyszer mi is a nyugathoz tartozunk). Ma már nem reménykedhetsz semmiben.

De hogy jobb volt-e vagy rosszabb, arra soha senkitől nem fogsz hiteles választ kapni, mert nem létezik olyan ember, aki mindkét korban volt tinédzser :)

A nyolcvanas években voltam tini. És jó volt, nagyon. Jobban volt pénzem öltözködni, mint most, bár a szüleim nem voltak gazdagok, amit nyári munkával kerestem, magamra költhettem. Hárman voltunk testvérek, nem vetette fel a pénz a családot, de nem voltak napi gondjaink, úgy mint most. A rezsi fillérekbe volt, az alapvető élelmiszerek olcsóbbak. Luxus kevés volt, de nem hiányzott. Egy magnóval vagy lemezjátszóval oltári házibulit lehetett csinálni, és milyen menők voltunk, ha a lemezboltba megérkezett a külföldről csak nekünk rendelt lemez...Amire vigyáztunk, rögtön átvettük kazettára, és azt hallgattuk, meg ne sérüljön az eredeti.

Bicajjal jártunk, nem volt mindenki feneke alatt kocsi. És a Boci csoki csokiból volt, nem műanyagból, a Pilóta keksz és a konyakos meggy maga volt a mennyország, olyan íze semminek nincs. Általában minden kaja jó volt, nem adalékanyagokkal és pótszerekkel telenyomott hányadék.

És olcsó volt a könyv, minden héten vettem egyet. Most évente talán kettőt... ÉS remény sincs arra, hogy egy kicsit jobb lesz.

Kering a neten egy kis írás, ami nem teljesen a kérdésre válaszol, de jó. :)

Akik ’82 előtt születtek...

Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi, hollywoodi, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!

Gondolj csak bele, az 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem, az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót?

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük, kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek, és nem tört ránk allergiás

roham. Nem tudtuk, mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen MI voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak, anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit MI leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja, mit NEM tettek bele), és mégis ITT vagyunk.

A kakaóban nem volt A-, B-, C-, D-és E-vitamin, viszont "Bedeco"-nak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. A WC pereme alatt pedig baktériumok ezreinek kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a pre-Domestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (ez egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationről, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a ping-pong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk, és ők beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval... Mégis ITT vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis ITT vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.