Az emberek általában, de legfőképp a nők miért vannak úgy betojva minden ízeltlábútól?

Valaki ettől fél valaki attól.

Én pl. a kisebb pókoktól nem félek de a kaszáspók na az ha meglátom menekülök,pedig tudom hogy ártalmatlan és van madárpókom is,de az szép.Én a többi ízeltlábútől nem félek kivéve még a csótányt.

Huhhh, az ilyen kérdésre mindig ugrom.

Felnőtt, értelmes nő vagyok. A kívülálló számára egy átlagos ember, van munkám, van párkapcsolatom, csinosan öltözöm, beszélek angolul. DE: rettegek a pókoktól, ha meglátok egyet, lemerevedem, remegni kezd a lábam, a kezem, hideg önt el, és már ahogy ezt írom, most is érzem a tüneteket megjelenni. A többi rovarral sem vagyok jó barátságban, úgy általában azt mondhatom, hogy aminek négynél több lába van, az kerüljön el.

De visszatérve a válaszom elejére, hogy miért ugrom az ilyen kérdésekre? Mert gonosz, aljas módon a logikával közelítenek. "Mi olyan félelmetes benne?" "Ő jobban fél, mint te!" (ez egyébként a kedvencem, nem, basszus, én félek jobban tőle, ő láthatóan vígan vágtázik át az asztalomon.) "Hiszen csak egy pók." "Erősebb vagy nála." "Nem veszélyes rád." "Nem bánt." "Nevetséges, eltúlzott." Ezek nem igazságos mondatok, az ESZEMMEL én is tudom, hogy erősebb vagyok nála, de a testem másként reagál. Számtalanszor próbáltam már leküzdeni, sőt, az egész életem erről szól, hogy megpróbálom leküzdeni, mivel nem sikíthatok állandóan, lépten-nyomon, például munkahelyen. De igenis, rettegek tőle, bepánikolok, és nem vagyok úrrá a testemen, ha meglátok egyet.

Te, aki feltetted a kérdést, szerencsés vagy. Ilyen szempontból. Nem félsz tőlük, oké, felfogtuk. De még a gondolat halvány írmagját is elfelejtheted, hogy azzal, hogy logikus észérveket sorakoztatsz fel, az, aki eddig félt az ízeltlábúaktól, ezentúl nem fog félni. Logikus észérvekkel ugyanis tele a padlás. Itt elvesznek.

+ 1 infó: Egyszer egy kétéves kislánnyal (nem a sajátom) voltam egy játszóházban, ahol a gyerekek felfedeztek egy hatalmas pókot. Tényleg hatalmas volt, nem a fóbia mondatja velem. Szerintem a legnagyobb, amit életemben láttam. És ott, a kislánnyal nem veszítettem el a fejem, sőt, amikor egy apuka (mert egyetlenegy vállalkozott rá) egy befőttesüvegbe zárta a pókot, és a velem lévő kislány meg akarta nézni, odamentünk, és megnéztük (kicsit túlzok, én nem igazán néztem oda), tehát valószínű, ha egyszer gyerekem lesz, adott helyzetben képes leszek kontrollálni a helyzetet.

Nem tudom, van-e értelme ennél a kérdésnél vitatkozni (vagy válaszoljak inkább privátban), de így döntöttem.

Próbálok pontról pontra haladni.

"A logikában semmi gonosz meg aljas nincs önmagában".

Így van, a logikában semmi gonosz nincs. Azokban a kérdésekben/kijelentésekben van, melyek a logikával közelítenek ("dehát csak egy pók"). Ez egy gonosz kijelentés. Én is tudom, hogy CSAK egy pók. Itt az észérv nem érv.

Sajnos nem tudom, mi a te fóbiád, nem tudok észérvekkel reagálni rá, de megpróbálnám.

A kolléganőm retteg a cápáktól. A cápáktól Magyarországon úgy, hogy még csak külföldön sem volt soha életében. Senki nem érti meg a cégnél, csak én. Mindenki azt mondja neki, hogy "dehát soha életedben nem találkozol cápával", meg "még sosem láttál cápát élőben". Ez lufi, ez nulla, ezt ő is tudja. Ezek az észérvek.

"De azt ne mondd már nekem, hogy minden nőnek születésétől fogva pókfóbiája van! Ez valamiért kialakul." Ez teljesen igaz, és olvastam is már sokat utána, mert engem is érdekel, de vadabbnál vadabb elméletekbe botlottam. Azt viszont tudom, hogy nálam nagyon korán kialakult, mert így van, mióta az eszemet tudom.

Amit meg most mondok, úgysem fogod elhinni... Egy tanyán nőttem fel. Apám ki is volt bukva tőlem rendesen, ha őszinte akarok lenni. Gyerekkoromban próbálta közelíteni álláspontjainkat, például legyet fogtunk a cselőpóknak, ami kitámadt a földbe vájt lyukból, és elkapta a legyet, de nem lett tőle jobb. Apu ma már csak legyint, és sóhajtva kitessékeli a pókot a lakásból. Viszont kígyót (siklót), gyíkot, egeret akár élve is megfogom, békát nem szívesen, de ha muszáj lenne, megtenném.

Nálam egyáltalán nem igaz, hogy szülői mintára félek én is. Soha nem láttam otthon eszeveszett csapkodást, vagy székre ugrást, béka, pók vagy egér elől.

Amit a liftben mondtál, kedves dolog volt, de nem észérv. Az észérv azt lett volna, hogy "Miért sírsz? Nem sérültél meg, nem fáj semmid, csak megállt a lift.", vagy "Magyarországon még senki nem halt meg liftben".

Nem szerettem volna bebizonyítani, hogy egy hideg gondolkodású fafej vagy. Semmit nem szerettem volna bebizonyítani, nem hinném, hogy fafej vagy, szerintem egyszerűen nem értesz minket, és nem érted, hogy mi miért nem értjük. :)

Egyébként, ha ez számít, én soha nem attól félek, hogy belémfészkel, kikelnek a petéi bennem, és a hasamból fognak kiszakadni, vagy hogy megeszik a szememet, vagy emeletesháznagyságúra nőnek, és lerombolják a várost. Én egyszerűen magától az állattól félek, az érintésétől, és semmi hollywood-i továbbgondolása nincs a dolognak.

És megint itt vagyunk: van minimális ismeretem, tudom, hogy az embert a kisebb állatok nem nézik zsákmányállatnak, meg semmilyen állat nem bántja ok nélkül.

A linkelt képen egy zengőlégy van. Ártalmatlan (mint gyakorlatilag minden, amiről fentebb beszéltünk).

Csak annyit tennék hozzá a vitátokhoz, hogy ezek a fóbiák ösztönös félelmek. Hiába vagyok én is tisztában azzal, hogy a pókok többsége ártalmatlan, ez az akaratlan félelem felülkerekedik rajtam. Lehet, hogy a kérdező is szenved vmilyen fóbiában, pl. tériszony, klausztrofóbia, stb. és ezt elfogadja, mert leküzdeni nem tudja. A mi esetünkben ugyanarról van szó. Egy tériszonyos embert képtelenség meggyőzni, hogy ne féljen a kislétrán, remegni fog a lába. Ez ugyanaz a jelenség, csak a rovarok, pókok, stb. irányába. Nem lehet felülkerekedni rajta (esetleg terápiával), egyszerűen el kell fogadni. Én is tartok a pókoktól, de semmilyen más állattól nem. A férjem kinevet ezért,de egy pár méter magas kilátóba képtelenség felcsalogatni a tériszonya miatt. És nem érti meg, hogy a kettő közt nincs lényegi különbség.

Egyébként én egy nőt sem ismerek, aki minden ízeltlábútól félne. A gond inkább az olyanokkal van, mint a sógornőm, aki nem fél tőlük, csak utálja őket, és gondolkodás nélkül eltapos mindent, hasznos rovarokat is. És a gyerekeit is erre tanítja.

Én csak attól félek, ami hirtelen bukkan fel. Ha dolgozol nyugodtan, majd oldalra pillantasz a jegyzeteidre, erre odateleportált egy tízcentis imádkozó sáska, akkor szerintem te is sikítanál. Ha a szomszéd lenne ott, akkor is.

Minden más esteben én a csípéstől félek, nem az állattól. Pók, darázs, méh - nem bírom a fájdalmat, nem is szeretném. Tartom a távolságot. (Azok persze nem. Ilyenkor azn ember rettegve hátrál.)

a pókokat utálom mert összevissza másznak, és önkéntelenül is az ugrik be, hogy mi lenne ha rámmászna, vagy fülembe, ilyesmi .. brrr, de egyébként azért annyira nem utálom őket, ha megtehetem, nem ütöm le őket, hanem kirakom, vagy ha félreeső helyen van a hálója, nem szedem le.

szúnyogokat nagyon utálom, mert szúrnak, vérszívó paraziták. A darazsakat utálom, mert aggresszívek, szúrnak, ha eszek egy gyümölcsöt nyáron, rögtön ott van legalább 5 db, és a mocskok még csak bele se halnak a szúrásba, mint a méhek. Na a méheket pl. nem utálom. Szorgalmas, aranyos, dolgos állatok, gyűjtik a mézet, feláldozzák magukat a méhcsaládért, ha kell.

Mi van még..szöcskét nem utálom, tücskök túl hangosak, de nincs fóbiám miattuk. Fülbemászó meg hasonlók undorítóak. Hangyákat nem szeretem.