Vajon tanul az ember a más hibájából?

Ha átlátta a helyzetet valószínűleg ő már nem fogja elkövetni azt a hibát.

Mondás: Okos ember tanul a saját hibáiból a bölcs másokéból is.

Tanulmányozd (az interneten) a "mém" elméletet. Mely azt mondja (nagyon röviden) hogy a tanult dolgok határoznak meg minket, és az intelligenciánk is "csak" a tanult dolgaink összessége. A tanult dolgok öröklődhetnek a társadalomban vízszintesen is, tehát nem csak szülőről gyerekre mint a gén-ek.

Az okos más hibájából tanul,az ostoba a sajátjából sem.

Legalábbis a közmondás szerint.

Ha megy előtted egy ember az esőben és le akarja rövidíteni az utat, így rálép a földre, majd látod, hogy bokáig elsüllyed a sárban, akkor mit teszel?

- Ha te is „levágod” az utat, és belelépsz a sárba, akkor hülye vagy.

- Ha nem, akkor máris tanultál valaki más hibájából.

A legtöbbször az összetettebb dolgokban nem tanulunk más hibáiból, főleg azért, mert nincs elég objektív önismeretünk és helyzetfelismerésünk. De minél inkább fejlődik ebben az ember, azaz minél bölcsebb, annál inkább képes észrevenni, hogy egy adott helyzet valójában miről is szól, látja, hogy „ezt a szituációt ismerem, mi is a következménye mindennek?”.

ha jól tudom az egyik válaszoló által beírt mondás pont fordítva van.

"Az okos ember tanul más hibáiból, a bölcs viszont tudja, hogy csak saját hibáiból tanulhat."

Tehát amikor valaki más hibájából tanul, azt a hibát eredetileg már korábban elkövette az egyén, vagyis tanult belőle...a más hibájából való tanulás csak látszólagos, az ember csak és kizárólag saját kárán tanulhat...:)

üdv

27/F

LastOne.Left

#4: Nem tudom ezt hol olvastad, de én sajátos gondolatnak tartom a te megfogalmazásodat, ami semmiképpen nem lehet igaz. A közmondás is azt mondja: Más kárán tanul az okos.

Én ezt a változatot találtam:

„Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye semmiből.”

(Mondjuk a bölcs ember a lehető legritkábban követ el hibákat.)

* * *

Annyi igazság lehet esetleg a dologban, hogy azok a hibák jobban az emlékezetedbe vésődnek, amelyeket magad követsz el, és te éled át annak negatív következményeit. De tanulhatsz mások hibáiból. Gondolkodj el egy kicsit, hány olyan hibát nem követsz el, amit nem a saját bőrödön tapasztaltál meg, nem ebből tanultad meg?

Én pl. nem követem el azt a hibát, hogy belenyúljak a konnektorba, és ehhez nem kell az a tapasztalat, hogy megrázzon az áram.

Vagy nem dőlök be a nigériai levél trükknek, holott ezt a hibát nem követtem el, csak tudom, hogy mások pórul jártak vele.

Nem követem el azt a hibát sem, hogy tudatosan légyölő galócát egyek, pedig ezt sem a saját hibámból tanultam meg.

2xSü.

Köszi a válaszodat, és igazat adok neked, ha az emberi egyén létét egyetlen születés és halál közti állapotra korlátozzuk.

Ha ezt a korlátot feloldjuk, akkor kiderül, hogy egy egyén eredetileg már korábban(értsd akár egy korábban átélt életében) pórul járt hasonló módon, amit most játszi könnyedséggel észrevesz. Nem azt mondom, hogy Te pl. előző életedben konnektorba nyúltál, csak azt, hogy tettél valami olyat, aminek következménye fizikai fájdalom, vagy sérülés lett az eredménye, és tanultál belőle. :)

S erre írtam, hogy a bölcs az tisztában van azzal, hogy amit tud, azt mind-mind a saját hibáiból, saját kárából tanulta meg. :P

ui.: ha esetleg nem fogadod az emberi elme folytatólagos létét, akkor azt természetesen megértem.

üdv

27/F

LastOne.Left

#6: Eddig szó sem volt reinkarnációról, a kérdés sem igazán utal arra, hogy ilyen szempontból kellene vizsgálni a kérdést. A reinkarnációban való hit sem „alapértelmezett”, még csak nem is jellemző szerintem a magyarul beszélők többségére.

De vegyük bele, ha akarod. Erősen leegyszerűsítve a reinkarnációt tekinthetjük úgy, mintha egy hosszabb időtávot, amelynek egyetlen ciklusa egy élet. Ahogyan az életed is napokból, éber és alvó ciklusokból áll, úgy a léted is fizikai testet öltött és testetlen állapotok ciklusából áll. A különbség annyi, hogy ezen hosszabb ciklusban a személyiség minden alkalommal elveszik és új személyiség kapcsolódik a lélekhez. De pusztán ebből nem következik az állításod. Ha a szellemed, a szereped, amit egy életben játszol, a jelenlegi életed tudása gyarapodhat mások hibái által, úgy a lélek miért ne lehetne képes tanulni mások hibáiból?

Közelítsük meg kicsit máshogy a kérdést. Kétféleképpen lehet tanulni:

- Az egyik mód, ha magad jössz rá a tetteid és annak következményei között az összefüggésekre. Így idővel több információd lesz a tetted mibenlétéről, a következmények mibenlétéről és ezek kapcsolatáról. Ilyenkor a tudás benned születik meg. Erre egy mód az, ha utólag rájössz összefüggésekre, ami miatt tudatosul benned, hogy egy tett hiba volt, így az új ismereteid alapján már nem tennéd ugyanabban a helyzetben ugyanazt.

- A tanulás másik módja, ha nem rájössz tényekre, következtetésekre, hanem kívülről kapod olyan módon, hogy a már meglévő ismereteidhez kapcsolva érthetővé és világossá válhat számodra sok összefüggés. Ebben az esetben a tényekre, következtetésekre nem magadtól jössz rá, hanem kívülről kapod ezt a tudást, ami a részeddé válik. (Vagy ha úgy tetszik, akár úgy is mondhatnám: felelevenítődik.)

Erre pont a legjobb módszer más hibáiból tanulni, hiszen lehetőséged van világosan, közvetlenül látni, és objektíven megítélni egy tett mibenlétét, annak következményeit, a miérteket. Lehet persze tanításokon, jó példákon, analógiákon keresztül is tanulni, de mások hibájából talán a leghatékonyabb.

Sőt bizonyos szempontból még akár hatékonyabb is lehet, hiszen az ember a saját hibáit hajlamosabb megbocsátani, hiszen be lehet mesélni magadnak, hogy „nem tudtam, hogy ez lesz a következménye, nem volt szándékos, és így nem is volt igazán hiba”. Így viszont kevésbé objektív a kép, ami hibás következtetésekhez vezethet.

Te azt állítod, hogy a lélek nem képes más hibáiból tanulni. Ha ez igaz lenne, akkor semmilyen tanításból, jó példából nem lenne képes, kizárólag a saját tapasztalataiból így leginkább a hibáiból.

Ha ez így van, akkor a Nirvána felé vezető úton minden hibát el kellene követni, hogy tanuljunk belőle. Sőt minél több hibát követünk el, annál többet tanulunk, tehát a hibák elkövetése nemcsak hogy elfogadott, de kimondottan kívánatos dolog lenne. Viszont mások gondolatait, tapasztalatait meg teljesen felesleges tanulmányozni, hiszen amit nem te tapasztalsz meg, abból úgysem tanulsz. Tehát szakítani kellene minden oktatással, a régi bölcsek, gondolkodók, vallásalapítók írásai mind mehetnek a kukába, hiszen abból úgysem fogunk tanulni semmit. Nos ez nekem erősen sérti az igazságérzetemet, és ha ez az ára a lélek tanulásának, akkor inkább nem akarok tanulni. :-)

Másrészt ez azt is jelenti, hogy ehhez minden embernek fel kell robbantani egy atombombát ahhoz, hogy ebből igazán tanulni tudjon, hogy rájöjjön, hogy ez bizony hiba. No ez sem igazán logikus és igazságos.

Én azt gondolom, hogy az általad írtaknak nagyon nem jó következményei vannak, ha valaki így látja a világot. Hiszen azt sugallja, hogy nem törődjünk mások történéseivel, koncentráljunk kizárólag magunkra. Nem hinném, hogy ez helyes lenne, sem ránk nézve, sem a világra nézve.

A lélek az élet tapasztalatait viszi tovább. Az emlékeit ugye nem. Hasonlóan ahhoz, hogy a legtöbb ember tudja hogyan kell járni, ismeri az „alma” szót, de hogy ezeket mikor és hogyan tanulta meg, azaz az emlékekre már nem emlékszik. Viszont az így megszerzett tudásra igen. Semmi nem indokolja, nem logikus, hogy minden tudást a saját bőrünkön kellene megtanulnunk. Miért ne lehetne bölcsebbé válni a világ történéseinek vizsgálatával?

2xSü

Köszi a hosszasabb kifejtést. De egy picit elkanyarodtál.

Valluvar: "Más kárán tanul az okos, a saját kárán a bölcs." ami eredetileg így hangzik: "Magam kárán lehetek okos."

Szóval a Te általad beírt közmondás alapvetően csonka. Ahogyan azt is említettem, hogy igaz, ha úgy tekintünk, hogy egy születés és halál közti ciklusra korlátozzuk az emberi elme létét. De azt veszem észre, hogy annak ellenére, hogy azt mondod, belekonvertálod a reinkarnációt a levezetésedbe, mégsem teszed meg. Egyszerűen még mindig egyetlen születés és halál ciklus közötti állapotot veszel figyelembe, és objektivitásról beszélsz nekem.

Tedd fel magadnak a kérdést. Miért van az, hogy az egyik ember elé rakják a nagy bölcsek tanításait, és marhára de nem érti, és nem fogadja el, és hülyeségnek tartja, pedig tanulhatna belőle, a másik ember meg, mint egy porszívó magába szívja a tudást mindenféle nehézség nélkül...ha nem azért, mert ez utóbbi már olyan szinten van, hogy képes befogadni az igazságot? Vagyis eddig fejlődött...de vajon hogyan fejlődött, ha nem úgy, hogy az "elején" bukdácsolt, hibázott sokat, és a tettei visszahatásából tanult, mígnem elért egy olyan szintet, ahol érdeklődni kezdett az élet igazságai iránt?

Ráadásul ha tényleg objektíven akarjuk szemlélni a dolgot, észrevesszük, hogy a rendszer(nevezzük karmának) elég precízen összetákolt effektus, tehát az a bemesélés, amit írsz, hogy "nem is igazán volt hiba", csupán "rossz duma", mivel olyan következménye van egy-egy hibának, ami erős lecke a tanulónak, és nem azért fogja esetlegesen legközelebb a korrektet választani, mert fél a következményektől, hanem mert belátja, hogy mekkora balgaságot követett el.

megj.: A Nirvánához vezető út az elme fejlődésében rejlik, az elmének egyetlen szabályt "kell" elsajátítania, ami a feltétel nélküli együttműködés mindennel és mindenkivel...erről szól a fejlődés, és ezek jellembeli dolgok, tehát a negatív jellemvonásokból váltás a pozitívakba. Szóval amikor hibát említek, akkor jellemhibára gondolok...lehet itt van a félreértés köztünk. ezért is írtam korábban, hogy "pl. előző életedben NEM konnektorba nyúltál, csak azt, hogy tettél valami olyat, aminek következménye fizikai fájdalom, vagy éppen sérülés lett az eredménye, és tanultál belőle."

egy szóval nem mondtam, hogy mindenkinek el kell követnie azt a hibát, hogy belenyúl a konnektorba...képtelenség is lenne, hiszen volt idő, amikor nem is volt konnektor...ahogyan atombomba sem...itt arról van szó még mindig, és bízom tényleg a rugalmasságodban, mert ugyanazokat írom le kb., mint előzőleg, hogy az ember vét valamit, kap egy következményt, és a következményből tanulva jó eséllyel legközelebb nem véti el a hibát, tehát észreveszi az összefüggést tette és következménye közt, ahogyan említed. S aki észreveszi más tette és annak következménye közt az összefüggést, vagyis ahogy írod tanul más hibájából, az valójában azért történik, mert azt az "észrevevő" egyén már előzőleg elkövette, és felsimerte.

A hibák pedig az egyén nemtudásából, tévedéséből erednek, és pontosan azért van visszahatás, hogy az egyén felismerhesse hibáját, tévedését saját kárán...most mond meg, nem igazságos, ha már igazságérzetről beszéltél?

A bölcsek, vallási tanítok, hogyan jutottak a tudáshoz, ha nem saját tapasztalatból vették észre azokat? Jó persze tudom, voltak "felkentek", de alapvetően ahhoz, hogy valaki befogadja az Univerzum szavát, kell egy adott szellemi szint, amit hogy ér el? Úgy, hogy korábban elkövetett hibái visszahatásából tanul, és felismeri ezáltal, hogy többről van szó, mint aminek első ízben látszik az élet.

"Miért ne lehetne bölcsebbé válni a világ történéseinek vizsgálatával?"

Úgy válsz bölcsebbé, hogy első ízben tévesen ítéled meg a világot, a tévedés viszont automatikus hibát szül...Nézd csak meg a jó öreg Buddha(Sziddhárta) történetét...azt hiszi, és most csak egy születés és halál közti ciklust veszek alapul nála, hogy az anyagi dolgokban van a boldogság, de egy erős elkeseredést érez, hogy ezek a dolgok elmúlnak...a tévedésének van egy erőteljes visszahatása, ami a lelkén összpontosul, és észreveszi tévedéséből, hogy hoppá, valami nem stimmel...és nekilát megkeresni azt, ami maradandó...és sikerrel jár...ki más hibájából tanult a távol kelet egyik legnagyobb bölcse, ha nem sajátjából?

ui.: Ha egy életre(szül.-halál) redukáljuk a létezést, akkor találhatunk buta embereket, okos embereket, és bölcs embereket. Ha folytatólagosnak tekintjük a dolgot, akkor emberek lesznek, akik lényegileg azonosak, de a tapasztalatmennyiség különbsége miatt eltér a szellemi szintjük.

Mindent összegezve a dolog úgy néz ki, hogy a tanulásnak vannak szakaszai. az első szakaszt nevezzük a "buta" szakasznak, amikor elszúrod a dolgokat, és egy idő után észreveszed az összefüggéseket tetteid és annak következményei között, így tanulsz belőlük. A következő szakasz legyen az "okos" szakasz, amikor már nem követed el hibákat, mert a "buták" hibáiból felismered, hogy tévesen járnak el...Az utolsó szakasz pedig a "bölcs" szakasz, amikor már nem is követsz el hibákat, ne mis kell tanulj már semmiből, de tudod, hogy csak azért van erre lehetőséged, mert "hajdanán" még buta voltál, és saját károdon lettél okos, azután pedig bölcs...:)

üdv

27/F

LastOne.Left

Csak a nagyon bölcs tud más hibájából tanulni. Engem már neveztek, vicceltek ki bölcs-nek, de szeretnék is más hibájából tanulni és nem érdekel, ha valaki azt gondolja emiatt, hogy tapasztalatlan vagyok.

Elkerültem egy hibát és eggyel előrébb vagyok.

Szerintem ésszerű. 24/F