Hogyan harcoltak a rómaiak? Hogyan vetették be a hadnemeket, és milyen felállásban küzdöttek?

Teknősbékát csak akkor használtak, ha az ellenségnek sok íjásza/parittyása volt, és a rómaiak előre akartak haladni. Lassú, körülményes, nehéz megtartani, ráadásul több teknősbékát kell előreküldeni, hogy támogassák egymás oldalát, ne lehessen őket bekeríteni.

A rómaiak Kr. e. a III. századik a görög hoplitákhoz hasonlóan harcoltak, tehát nehézvértben falanxot alkottak több sornyi hosszú lándzsával.

Utána álltak át a manipulosokra, amiben a hastati, princeps, triarii felosztás volt, lényegében mind lándzsával, később karddal harcoltak, pajzsot hordtak és a fenti sorrendben voltak egyre tapasztaltabbak és gazdagabbak egyre jobb felszereléssel. Először nyilván a hastateseket küldték be a darálóba, és az "öreg" bakák a jobb cuccban a csata későbbi részében kapcsolódtak be, lehetőleg döntő erőként.

Aztán jöttek a reformok, amik a légiókat hozták létre. Egy légió kb 4500-5500 katonát jelentett, kb. a tizede volt lovon. Ők voltak az equitesek, feladatuk a felderítés, zavarás, üldözés volt elsősorban.

Aztán jött a velites fegyvernem, dárdákkal, gerelyekkel a csata elején próbálták megzavarni az ellenség hadrendjét, fedezték a nehezebb gyalogság felvonulását stb.

Végül jöttek a "klasszikus" légiósok, hajítódárdával (pilum - aminek ráadásul becsapódáskor letört a nyeléről a hegye, hogy ne lehessen visszahajítani), rövid, döfésre való karddal (gladius), nagy szögletes pajzzsal, vértben, sisakban, hátán az ellátmányával és egy karóval, amit a tábor erődítésénél használtak.

Ezen kívül a légióknak volt saját hadtápja, voltak harctéri gépei (onager, ballista stb).

A felállásukban - ha tehették, akkor a nyílt terepet kedvelték, előre a fiatalok, hátulra az öregek (hogy ne hagyják megfutni a fiatalokat). A csatát a veletes-ek kezdték, megszórták az ellenséget, mögöttük jöttek a légiósok (kor szerint) és a lehetőségekhez mérten igyekeztek tartani a formációt és megfutamítani az ellenséget. Az elkeveredés után persze mindenki magáért küzdött, aztán ahol hamarabb elfogyott a harci kedv, az futni kezdett. Ekkor jött az üldöző lovasság.

Nem taktikázták túl. A légiót felosztották 10 részre, ebből (ha volt hely) megindult négy csoport előre, kis szünettel, kicsit szélesebb arcvonallal jött a maradék hat. Ha volt lovasság, azt kétoldalt állították fel. Általában csendben haladtak (hogy hallják a parancsokat), majd közel érve csatakiáltás, dárdahajítás, és kezdődött az ereszdelahajamat...

A menetben ugye elől mentek a fiatal hastatesek, a csoportjaik között nagy szünetek. A szüneteknél jöttek kicsit lemaradva a princepsek, az ő szüneteikben pedig a triariik, az öregek. A veletesek, miután elhajigálták a dárdáikat, a hastatesek közötti résekben vonultak vissza, ami nagy újítás volt, mert így az első sorok hadrendjét nem bontották meg közvetlen a kézitusa előtt. Utána kétoldalt kimentek a princepsek elől, hogy ne legyenek útban.

A kézitusa során nem az vol, hogy ütötték egymást, mint a répát addig, amíg őket is le nem szúrták, hanem rövid, intenzív összecsapások után (ha az ellenség nem futott meg), akkor az elöl lévők hátrébb húzódtak, és hátulról beléptek a helyükre, így a harcolók folyamatosan cserélődtek. Aztán amikor kifújták magukat, megint harcba vetették magukat. Így persze sokat számított, hogy melyik csapatban "milyen hosszú a cserepad", mennyit tudnak pihenni, mennyit kell harcolni - nyilván, akik kevesebben vannak, sokkal többet harcolnak és egyre fáradtabbak. Növekszik a stressz, elfogy a lelkierő, vagy épp a testi, jó eséllyel az egyik csapat megfut, főleg ha látja, hogy a szárnyakon is nagy a baj, ne adj isten az ellenség már a hátuk mögött van.

A rómaiak jól képzett (és okosan elhelyezett) serege ezt a rotációt tudta sokáig fenntartani, ráadásul a csata későbbi szakaszába a magasabb harcértékű, pihent, jól felszerelt és tapasztalt egységek érkeztek, akik addig ráadásul a sajátjaik visszavonulásának útját is elzárták.