Az introvertált típusok, magányos farkasok hogyan maradhattak fenn a történelem szelekciós gépezetében?

Ne keverjük össze az introvertáltságot az antiszociális attitűddel. Az introvertált ember ugyanúgy vágyik az emberi kapcsolatokra, társaságra, sőt talán még jobban is, mint egy extrovertált ember. A különbség annyi, hogy az introvertált ember számára a társas érintkezés – akármennyire is igénye van rá – fárasztó, megterhelő, a valódi kikapcsolódást, feltöltődést számára a magányos, befelé forduló tevékenység jelenti. Illetve a kapcsolataiban sokkal inkább a kapcsolat mélysége, és nem a kapcsolatok száma a fontos. Az extrovertált embernek nem okoz nehézséget egy idegen emberrel szóba elegyedni, egy introvertált ember számára viszont ez komoly kihívás – pedig igénye lehet rá –, számára nehéz megtalálni a hangot egy olyan emberrel, akit nem ismer.

Egy házibuliban lehet, hogy az extrovertált vendég az, aki az elejétől a végéig pörög, mindenkivel vált négy mondatot, és úgy megy haza, hogy milyen jó buli volt. De az introvertált is ott van, ő is vált pár sort néhány emberrel, lehet „tombol” is egy kicsit, de ő az, aki hajlamosabb végül a hátsó padon leülni másfél órát beszélgetni egyetlen emberrel (szinte pszichoanalitikus mélységeket megjárva). Ő inkább megy úgy haza, hogy jó buli volt, de nagyon elfáradt. Ő az, aki aztán másnap egy könyvet olvasva piheni ki magát, esetleg közben el-elgondolkodva az előző esti hosszú beszélgetésen.

Az extrovertált ember ha unatkozik, akkor felhív valakit, hogy menjenek el valahova. Vagy elkezd chatelni. Az introvertált ember ha unatkozik, akkor inkább játszik egy játékkal, megnéz egy filmet, stb…

Nincs olyan hajlam, személyiségjegy, hogy valaki attól legyen aszociális. Senki nem születik magányos farkasnak, remetének, stb., ez csak sérülésekből, személyiségfejlődési hiányosságokból, rossz kulturális mintákból jön össze – ilyenekből a mi kultúránkban bőven akad szinte mindenkinek. Az egészséges introvertált nem szeretné, hogy mindenki hagyja békén. Azok a pszichológusok, akik kultúrantropológiával, illetve primitív törzsekkel is foglalkoztak (amik kultúrája megegyezik a kőkorszakival), arra jutottak, hogy az ilyesmi sosem létezett normális jelenségként, hanem valamilyen okból kiszakadt az ember a normális életből.

Az, hogy "nem akarnak csoportokba tartozni" a kőkorszakban gyakorlatilag értelmetlen volt, ezen a pszichokulturális szinten az identitás eleje és vége a törzs volt, egyszerűen nem is tudott kifejlődni a személyiségben olyan individuális ego, amilyennel mi élünk, hogy te egyén vagy, csoport nélkül is valaki. Biztosan voltak kora kőkorszaki remeték is, de ezek fejben valószínűleg vademberek voltak, azaz nem tudták megtartani az emberi személyiségüket. Esetleg a sámán hasonlított valamennyire arra, amire te gondolsz, de az egy speciális szerep és személyiség volt (nem egyszerűen csak "magának való"), és normálisan nagyon is a törzshöz tartozott.

Aki nem tartozott a törzshöz, az idegen volt, az idegeneket pedig eleve gyakran megölték a kőkorszakban, ehhez nem kellett különlegesnek lenni.

Engem már le zsidóztak meg turkáltak abban hogy mikor ke.élek de még nem ölt meg senki.

Meg egyébként sem, érdekel hogy mások mit gondolnak rólam.

Bemegyek megcsinálom a munkám és ennyi.

Ezt is mondják bejön dolgozik nem szól senkihez.

Ha meg jön magától egy párkapcsolat, a bocsásson meg de nekem erre nincs időm mondattal le is zárom. Nem egyszer előfordul már.

Még kollégát is ráztam már le igy. Nekem ez nem hiányzik.

Most is egyedül élek és ez a jövőben sem fog változni.