A lengyel-magyar barátság pontosan mikor, miért, hogyan kezdődött és hogyan van jelen még napjainkban is ennyire erősen?

Már az Árpád- korban is többször előfordult, hogy magyar hercegek, előkelőségek, egy- két király is Lengyelországba menekült, és viszont. Gondolom itt gyökerezik az egész. Aztán ez az évszázadok során sem változott, pl. Rákóczi is Lengyelországba ment, miután megszökött Bécsújhelyről. Vagy pl. mikor a németek '39- ben elfoglalták fél Lengyelországot, Magyarország sok menekültet befogadott.

Szóval ennek történelmi gyökerei (is) vannak.

Nagy valószínűséggel földrajzi oka van, a szomszédos országok között gyakoriak voltak a határviták, hódítások, házasságok révén, amikor egyes területeket hozományba adtak az uralkodók, főnemesek, így a határvidékek gyakran tartoztak ide-oda és ez később nézeteltérések forrása lett, azonban a Kárpátok vonala olyan kiváló, jól védhető markáns határokat jelöltek ki, amely mindkét félnek megfelelt.

Házasságok itt is voltak, a nemesség keveredett, Rákóczi is a lengyel rokonság támogatását élvezte, mikor oda menekült, de a pórnép is bizonyos időkben, például a felvidéken a 14. században jelentős lengyel betelepüléssel gazdagodott, aminek a mai napig vannak nyomai, mert 14 megyében, 24 településen van lengyel önkormányzat hazánkban, bár természetesen ez a későbbi betelepülésekből is származik.

Uralkodókat is nemegyszer adott a két ország egymásnak, ez főként akkor volt szokás, ha az uralkodóház kihalt, ilyenkor pont a rokonsági kapcsolatok révén lehetett szomszédos királyi családból uralkodót behívni, ami azért volt kívánatos, mert a hazai nemességből nem emelkedett ki senki annyira, hogy új uralkodóházat alapíthasson, viszont egymásra féltékenyek voltak a főurak, ellenben egy idegen nem volt semelyik párt, vagy szövetség, nemesi família felé túlságosan lekötelezve, nem volt a viszályokba belebonyolódva, így mindenkinek elfogadható volt.

Az Jagellók nagyon is jók voltak a hazai nemességnek, főleg Dobzse László, aki a fentiek miatt nem lehetett erős kezű király, ami kiváló volt a magyar nemesség számára és Báthori is legendásan jó királyuk volt a lengyeleknek.

Természetesen voltak azért viszályok is, például Hunyadi Mátyás igényt tartott a cseh koronára első felesége, Podjebrád Katalin jóvoltából, de a lengyel II. Ulászlót is megkoronázták a cseh koronával, így vele és apjával IV. Kázmér lengyel királlyal csatát vívott Boroszlónál (Wroclaw ma), amit hiába nyert meg, mert a cseh királyi cím megosztott maradt.

A két ország kapcsolatát azonban a történelemben nem az ellenségeskedés, a viszályok határozták meg, ellenben élénk kereskedelem, gyakori szövetségek, vagy legalább semlegesség volt a fő irányvonal, aminek talán az is lehetett az oka, hogy Magyarország főleg délről, a Balkánról várhatott Expanziós nyomást, amíg a lengyelek meg hol keletről, hol nyugatról, így legalább velünk igyekeztek jó viszonyban lenni.

Sok a kulturális és a történelmi hasonlóság, de jelentős konfliktusaink nem nagyon voltak. Így valamennyire természetes szövetségesnek számítunk.

"A lengyel köznemesek találták ki a 16. vagy a 18. században, a köznép sorában nem volt ismert és használt. Ők ismerték fel, hogy a két ország ugyanolyan berendezkedésű. Mindkettő nemesi köztársaság, olyan parlamenti rendszer, melyet a köznemesség irányít. Innen van a lengyel rokosz szó is, melyet 'fegyveres, félig legális felkelés, tanácskozás a király ellen, a nemesi jogok védelmében' értelemben használtak. A kifejezés a magyar Rákos-mezőn tartott tömeges (köz)nemesi gyűlések helyszínéből származik."

wiki

A nagyon jó magyarázatokat összefoglalva, a két nép érdekei gyakran este egybe, de nem ütköztek. Ebből következett az a fajta "egymásra találás", ahol mindig az a pozitív élmény rögzült, hogy van kihez fordulni, van kinek segíteni, aki nem bánt, akit nem akarunk bántani.

Ez az, ami egyedüli a szomszédokkal (határ a Tátra). Nyugatól német, Habsburg hódítás, keletről besenyő, tatár, később az orosz (mert az uralkodók segítenek egymásnak a nép ellenében). Délen eleinte semmi, később a török. Maradt a lengyel.

A magány egy sajátos dolog. Mi "jöttünk" keletről, messziről, fennmaradtunk a szláv tengerben a hódító nyugat ellenében, ettől érezzük magányosnak magunkat. A magányosság relatív, a többi, még régebben itt élő népekhez képest. A vezetéknév-keresztnév sorrend csak Európában fordított, Ázsiában korántsem, ott elégé elterjedt (és mi onnan jöttünk). A nyelvi nehézség meg viszonylagos, a ragozási formával sem vagyunk egyedülállók.

A középkorban többször dinasztiálisan került kapcsolatba a két ország, és ami ritka a történelem során, igazán ellenségek soha nem voltak.

Ült lengyel király a magyar trónon, volt a lengyeleknek magyar uralkodójuk, királynéjuk, volt közös uralkodója a két országnak, de akkor sem kezelte egyik, vagy másik országot alárendeltként, az önállóságuk megmaradt (lásd az ellenpéldát, amikor a Habsburgoké lesz a magyar korona).

Már a középkortól kezdve kialakult az a gyakorlat, hogy amikor valamelyik országból politikai okokból menekülni kényszerült valaki, a szomszédban menedéket találhatott.

Benyovszky Móric, II Rákóczi Ferenc a Habsburgok elől menekült Lengyelországba, onnan is jöttek hozzánk menekültek, és az megmaradt a XX században is.

A XX században pedig sokszor ellentétes oldalon állt a lengyel, és a magyar állam, de egymással soha nem hadakoztak.

Trianon után a lengyelek is kaptak magyar területet, amit akkor lehet, hogy vissza is adtak volna, ha módjukban áll, de nem volt többé közös határ a két ország között.

Amit talán nem is tanítanak a történelem órákon, a szovjet-lengyel háború (1920).

A szovjetek Lengyelországot is a Szovjetunió részeként képzelték el, és hajszálon múlott, hogy a tervük sikerüljön, ez a hajszál viszont ismét Magyarország volt.

A lengyeleknek ugyanis senki nem volt hajlandó fegyvert, lőszert adni, a szovjetek már Varsót ostromolták, amikor megérkezett a magyarok segélyszállítmánya, elegendő lőszer, és fegyver.

A II világháborúban ismét az egymással szembeni tömörülésbe sodorja a két országot a saját érdekük, de közvetlenül most sem kerülnek szembe egymással, és igen, sok lengyel Magyarországra menekül, és bár ott sincsenek mindig biztonságban, de mégis biztonságosabb, mint otthon.

A magyar-lengyel barátság történetéhez tartozik még sok más személy mellett Józef Zachariasz Bem, akit mi Bem József, Bem apóként ismerünk.

Krakkóban egyszer pont belecsöppentem a minden évben megrendezett ünnepnapba, amikor egy teljes városra kiterjedő korhű öltözékes "passiójátékban" eljátsszák, hogyan kergették ki a magyar huszárok a törököket.

Hatalmas élmény volt, főleg, amikor pár helyen "lebuktunk", hogy magyarok vagyunk, szinte vállon hordoztak minket.

Ez egyik történelmi példája annak a sok-sok oda-vissza segítségnek, ami a két nép, nemzet közt évszázadokon át fennállt és generációról generációra erősödött.

Ahogy fentebb írták is, biztosan segítette ezt az is, hogy nem igazán volt ok szembefordulásra, szomszédos országként talán lett volna ilyen is.