Melyiket választanátok?

Nagy valószínűséggel engem irritálna, ha tudnám, hogy ez nem a valóság.

Ha előre választanék és benne lenne a pakliban, hogy nem fogom tudni, hogy ez szimuláció, akkor lehet, hogy azt választanám.

Azért az is kérdés, hogy mekkora az életminőség-különbség a kettő közt.

Egy disztópikus, haldokló világ helyett egyértelmű a szimuláció előnye, de egy boldogan leélhető valós élettel szemben nem biztosan.

"a valóság amiben a legnagyobb problémáitok nem léteznének"

Ez önmagában nem lenne egy nagy truváj, mivel a valóságban is meg tudom oldani a problémáimat, szóval nem lenne különösebben vonzó, ha csak ennyivel lenne jobb egy szimuláció.

Viszont ha azt mondjuk, hogy egy olyan szimulációban élhetnék, ahol tökéletes egészséges vagyok, izmos vagyok, nem öregszek, nem hízok el, híres rockzenész vagyok, tele vagyok zsével, a legfullosabb csajok állnak sorban a backstage-ben, stbstb, minden földi jó, amit csak el tudsz képzelni..

Na ebben az esetben viszont kérdés nélkül mennék a szimulációba :D

(Először is: találkoztam pár kérdéseddel korábban és nagyon jóknak találom őket)

A valóságot választanám, annak minden nehézségével együtt.

A gondtalan szimulációban maga a gondtalanság okozna gondokat hosszú távon. Minden a s.gged alá lenne tolva és ez megfosztana egyrészt attól a sikerélménytől amit akkor érzel amikor megdolgoztál valamiért, másrészt az ebből fakadó függetlenség érzésétől és így az énképed se marad sokáig pozitív.

De még ha így is szeretnél szimulált életet: előbb-utóbb zavarni fog a tudat hogy ez nem valóság. Amikor belépnél még tök szórakoztató lenne, mindenféle gyönyörű szimulált tájakra és korokba ellátogatnál, élveznéd a finomabbnál finomabb szimulált ételeket-italokat, a mindenre kapható szimulált nők társaságát stb. Pár hét vagy hónap után azt éreznéd hogy jó ez de ha már szimuláció az egész ki kéne próbálni a szimulált kalandokat, extrém sportokat, akár még szimulált bűnözést is hiszen valójában csak szimulálod a bankrablást, repülőgépeltérítést, stb., neked se esne bajod és másnak se de közben mégis éreznéd az ezzel járó izgalmat. De az ezzel járó adrenalin se jönne örökké mert tudnád hogy ez nem valóság és repetitívvé is válna a szimuláció és innen kétféle út lenne:

1. azt mondanád (én biztosan) hogy eleget szórakoztál (pont mint egy megunt PC-játék után) és visszatérnél a valóságba

2. vagy már túlságosan rászoknál a kényelemre és a valódi világba visszatéréstől már-már félnél, maradnál a pszichés függőség miatt és az egyre fakuló élvezet hajhászata során elkezdenél azon agyalni hogy mi lenne ha elfelejthetnéd hogy az egész nem valóság, és ha ez még kivitelezhető is lenne akkor így szívna magába örökre a szimuláció: nem úgy hogy nem tudnál szabadulni hanem mert nem is akarnál.

Szerintem sajnos a legtöbben a 2. opciót választanák és ezért ha valaha lesz a valóságtól alig vagy egyáltalán nem megkülönböztethető virtuális valóság akkor az lenne a legerősebb "drog" az emberiség történelmében.

(Mekkora tragikus de reális csavar lett volna Neo-éknak ha a Mátrix is így indult volna - kiderül hogy még a gépeket se okolhatja az emberiség, csak saját magát a rabsága miatt mert az egy önként vállalt rabság volt)

#7

Remélem, tényleg lesz ilyen, de mátrix-szerű, minden érzékszervre ható, tökéletesen élethű élmény, akkor annak sem lesz akadálya, hogy szimuláltan partyba vághatom a fiatal Jennifer Lopez/Britney Spears párost :DD

Szimuláció all the way. Akkor is, ha tudok róla.

Így is csak az vigasztal, hogy talán tényleg egy szimulációban élünk és semminek sincs semmi értelme amit teszünk.

Én mondjuk nem érezném tragédiának, ha kiderülne, hogy szimulációban élünk.

Onnantól lenne először kézzel fogható értelme megpróbálni felvenni a kapcsolatot a "teremtővel" és esetlegesen némi protekcióért folyamodni.

Mondjuk ideadhatná tokkal-vonóval a beprogramozott összes természeti törvényt, ne kelljen már izzadtra keresnünk mindet.