A Római-, majd az örökébe lépő Keletrómai-/Bizánci birodalomban miért váltották olyan gyorsan egymást a különböző uralkodók, császári dinasztiák? Miért nem voltak olyan stabilak, mint például a Kínai birodalomban? (évszázadokig uralkodó családok)

Ennek a gyökerei szerintem Róma köztársasági múltjában keresendőek (én most nem Bizáncról írok, hanem inkább a Római Birodalomról). Lényegében az, amit mi "császárságnak" hívunk (helyesebb inkább egyeduralomnak nevezni), a köztársasági államberendezkedés egyenes ági folytatása.

Van egy tévképzet sok emberben, hogy Augustus volt az, aki létrehozta a császárságot, és onnantól kezdve Róma államformát váltott, köztársaságból császárság lett. Mivel ez sok helyen így van leírva, az a tévképzet alakul ki sok emberben, hogy Augustus egy császári palástban és koronával a fején ült egy trónon, és mindenki hajbókolt előtte, mint uralkodó, a császár előtt. És onnantól kezdve a császárság, mint valami tisztség, öröklődött uralkodóról uralkodóra.

Azt kell látni, hogy erről szó sincsen! A Római Birodalomban nem létezett olyan tisztség, hogy "császár", Augusztus semmilyen ilyen uralkodói címet nem birtokolt, ő saját magát ugyanolyan polgárnak tekintette, mint bárki mást, ugyanolyan házban lakott, mint más római polgár (igaz, ez fényűző palota volt, de nem különbözött más arisztokrata fényűző palotájától).

Augustus magát a köztársaság helyreállítójának tartotta, vagyis mint aki a polgárháború zűrzavarából kivezette a rómaiakat, és újra helyreállította a köztársaságot, és a békét, amire mindenki vágyott. Ebből következik, hogy visszaállították az összes köztársasági intézményt és tisztséget (consulok, praetorok, szenátus, népgyűlések stb.), látszólag Róma ugyanúgy köztársaság maradt, mint korábban. Maga Augustus is kizárólag ilyen köztársasági tisztségeket birtokolt, viszont ami megkülönböztette őt másoktól az az volt, hogy az imperatori hatalma örök életre szólt, és érvényes volt az egész birodalom területén. A köztársaságban imperatori hatalom csak meghatározott területre és időre illette meg az adott hadvezért (Caesarnál is azért volt fontos a Rubicon átlépése, mert az az a határfolyó volt, amin átlépve már nem volt érvényes az imperatori hatalma, tehát azt átlépve a hadvezérként való ténykedése törvénytelen volt, és ezért lett az állam ellensége), igazából ez a leglényegesebb elem, amit Augustus felrúgott. Ő örökös imperator volt, ami azt jelentette, hogy bárhol, bármikor minden katona csak neki engedelmeskedett. Vagyis egy köztársasági látszatberendezkedésű állam katonai diktátora volt mai szóval (szakkifejezéssel élve pedig ezt principátusnak nevezzük ebben az esetben). De nem volt uralkodó, semmiféle egyeduralkodói címet nem viselt.

Ez az egyik, ami fontos, hiszen a köztársaságban az imperatori hatalom, vagy akár a köztársasági tisztségek viselése semmiféle öröklődéshez nem volt kötött, és mivel Augustus magát csak egy polgárnak gondolta, aki köztársasági címeket birtokol, és nem egy uralkodói dinasztia fejének, ezért nem úgy gondolkodott a hatalomról, mint egy kínai vagy japán vagy Árpád-házi uralkodó...

Ennek ellenére a hatalmát megpróbálta tovább adni a környezete egy alkalmas tagjának, de ebben is igazából az volt, hogy a stabilitást az általa felépített egyeduralkodó tudja fenntartani, akit ő akar kiválasztani, és ezt a családjából választotta ki. Viszont ez nem apa-fiú öröklődést jelentett, hanem a legalkalmasabb személy kiválasztását.

És itt jutunk el a másik dologhoz, a római pater és a család felfogáshoz. A rómaiaknál nem számított a vérségi kapcsolat, az is valakinek az örököse és a fia lehetett, akit az illető örökbe fogadott. Az a lényeg, hogy onnantól a fiú felvette a nevét, a név öröklése volt a lényeg, onnantól, hogy megkapta a nevet, ugyanúgy a család tagja lett, mint a vérségi leszármazottak.

Maga Augustus is megkapta Caesar nevét, mint Iulius Caesar örököse, és ezt a nevet Augustus is tovább örökítette Tiberiusra. Így szépen lassan összefonódott a két dolog, az imperator örököse egyben megkapta a Caesar és az Augustus neveket is. De a hatalom forrása nem a név volt, hanem az imperatori hatalom... (ezért pl. a franciáknál a császár szó nem a Caesar szóból alakult ki, hanem imperatornak nevezik).

Mivel itt az imperatori (vagyis hadvezéri) hatalomról van szó, ez nem egy olyan legitimációs dolog, mint egy más országban, más korokban a király vagy a császár, mint uralkodói tisztség legitimációja. Pl. hogy a középkorban magyar király csak az lehetett, aki 1. Árpád-házi, 2. Szent Koronával koronázzák meg 3. az esztergomi érsek koronázza meg stb. A rómaiaknál ilyen nem volt, az számított, hogy ki tudta magát elfogadtatni úgy, mint imperatort. Később, amikor megszakadt a Iulius-Claudinus-dinasztia, igazából az "erősebb kutya b***" alapon ment ez. Hadvezérek, egy-egy tartomány elöljárói nevezték ki magukat imperatornak, és harcolták ki a főhatalmat polgárháborúkban. Kb. a Római Birodalomban ez ennek az oka, hatalomtechnikai eredete van (annak ellenére, hogy később a principátus lebomlott, és lényegében tényleg kialakult a császári tisztség, mint trónon ülő, egyeduralkodó személy, akit egyébként Augustusnak neveztek, de ezt messzire vezetne kitárgyalni).

Kiegészíteném a kettes választ annyiban, hogy Augustus hatalma részben abban is gyökerezett az imperátori címen kívül, hogy halmozta a köztársaságban kialakított tisztségeket, címeket, amiket a hatalom fékezésére találtak ki, például korán néptribunus lett és ezzel szent és sérthetetlen (sacrosanctus), később az összes velejáró jogot is megkapta, törvényjavaslatot terjeszthetett elő, vagy vétójoga volt és kineveztette magát pontifex maximusnak is, a legfőbb vallási vezetőnek és ezzel a vallási életet is uralta.

Természetesen az utódai is megkaphatták ugyanezeket a címeket, a megregulázott szenátus szinte automatikusan megszavazta azoknak a császárságra törő lázadóknak is, akiknek elegendő katonai ereje volt.