Hogy tudott ennyi (többek között) magyar, Amerikába emigrálni (országtól függetlenül)?

Igazat adok az #1-nek!

Azok az emberek úgy indultak neki a nagyvilágnak (pl. a gazdasági világválság idején is), hogy ennél csak jobb lehet, és DOLGOZNI akartak. Bármit, hogy jobbra forduljon a sorsuk.

Ma meg egyebet se látsz, mint "nem éri meg X, Y. Z összegért elmenni dolgozni"...

Én csak annyit tennék hozzá, hogy már a 19. század közepétől kodifikálva lett az egyesülési jog, amely nem tartozott kezdettől az emberi jogok közé és ettől kezdve gombamód elszaporodtak a különféle egyletek, iparos és gazdakörök, ifjúsági egyházi szervezetek, munkásegyletek.

Ezekben mindenki tájékozódni tudott a világ dolgairól és az információ terjedni tudott, ha nem is olyan gyorsan és részletesen, mint manapság, de azért a legfontosabb dolgokat megtárgyalták, ami érdekelte őket, annak utána lehetett nézni és az információt megosztották, meg aztán a sajtó is sok mindent megírt.

Az USA akkor még nem volt megtelve, a bevándorlókat szerte Európából szervezetten fogadták és támogatták, segítették. Megvolt az útvonal is, tőlünk főleg Hamburgból mentek hajójáratok, odáig meg vasúttal, volt másod, meg harmad osztály, ami nem volt olyan drága, mondjuk kényelmes sem, de nyomorgó emberek voltak ezek, akik elviselték a nélkülözéseket, mert rosszabbat is tapasztaltak már, kibírhatatlan nem volt azért az út, hiszen kibírták és nagyjából előre tudták, mibe fognak bele, meg aztán akkor is voltak tanfolyamok, nyelvkönyvek, meg egymást is tanították és amikor kikerültek, gyakori volt, hogy nem széledtek szét, hanem egy nyelvi környezetben maradtak, így volt olasz negyed, német, magyar, meg mindenféle, ahol az anyanyelvén is tudott boldogulni mindenki, mert aki tudott angolul, az segítette a többit, ha szükség volt rá, a mindennapokban meg földikkel éltek együtt és egy idő múlva ragadt mindenkire valami, bár az első generációs bevándorlók sajátossága az, hogy senki, vagy csak kevesen tanulnak meg a befogadó ország nyelvén beszélni.

Kétségtelenül kellett hozzá bátorság, de az elkeseredés is nagy volt az óhazában és ez adott az útrakeléshez motivációt.

Mindig és mindenütt a népvándorlást az adott helyen bekövetkező drasztikus változás idézi elő. A vándorlás pedig mindig valami kívánatos cél, ahol jobb az élet, sőt, egyáltalán van életlehetőség. A kultúrák közötti különbséget ilyenkor nem szokás nézni. A különbség a normál állapotokban, a kíváncsi világlátók tulajdonsága. Ilyen emberek is mindig és mindenütt vannak, jószántukból mennek, de nem tömegesen.

Például Észak Amerikában ezért él rendkívül sok ír, mert a 19.századi burgonyavész akkora éhínséget idézett elő, hogy tömegesen mentek ki. Az amerikai kontinens és aki részét a polgárháborúk után, jellemzően a 19. század végétől kezdték tömegesen benépesíteni, a szívóhatást a hatalmas munkaerőhiány idézte elő, amit viszont a nyugati részek benépesítése (betörése) okozott. Éppen ezért a két kontinens között rengeteg szervezett hajójárat vitte az embereket - elsősorban odafelé.

Magyarok jellemzően először 1848 után, a Habsburg bosszú elől menekültek ki. A második hullám a századforduló technikai-műszaki fellendülése idején, a harmadik az első világháború utáni zűrzavar miatt (Trianon például), a következőt a fasizálódás váltotta ki a 30-as években, majd a második világháború után, végül 1956 miatt történt. Az Orbán kormány gazdaságpolitikája miatt már elsősorban (a nagyobb könnyebbség miatt) Nyugat Európa a cél.

Régen, a háború előtt, vagy még az 1800-as években szerintem ezeket az embereket két dolog hajtotta: a reménytelenség vagy az üldözés. ‘48 után is mentek el magyarok, (56 után is, de akkor azért már fejlettebb világ volt, tudták, hova indulnak), a legjelentősebb kivándorlási hullám a 19.-20. század fordulójának évtizedeiben volt.

Hogy hogyan jutottak el? Biztos valami idegen „gyüttment” ember, aki épp keresztülutazott a falun, elmesélte a kocsmában az ígéret földjét, így terjedt a hír, és a meghurcolt Józsi bácsi vagy a nyomorban felnőtt fia úgy gondolta, erre ő is képes lehet. Vagy ahogy előttem leírták, voltak ilyen erre a célra specializálódott társaságok is, akik szedték össze az embereket.

Aztán a reményvesztett emberek (vagy azok, akiket üldöztek) eladták a kevés javukat, pl. a házikójukat, állataikat, mindent egy hajójegyért. Levonatoztak (vagy akár gyalog elmentek) Fiuméba, vagy a német kikötőkbe, ahol már várta őket egy hajó.

Persze nyilván nem jutott el mindenki, aki útnak indult (szerintem minél régebben, annál kisebb eséllyel), út közben megölték őket a banditák, elsüllyedt a hajó, vagy akár az is megeshetett, hogy nem is volt hajó. Hallottam már olyanról is, hogy a fent említett társaságok csak átverték a szerencsétlen embereket, a hajójegyet ott firkantotta valaki egy papírdarabra, úgy sem tudtak olvasni.

Hogyha már eljutottak az Újvilágba, ott sem volt könnyű elhelyezkedni, egy rend ruházat volt minden értéke az érkezőknek. Többnyire néhány évig egy partmenti városban alkalmi munkából éltek az emberek, összeszedtek egy kis pénzt, és elindultak mégegyszer az ismeretlenbe.

Felszálltak a nyugat felé tartó vonatra, a 20. század előtt a néptelen középső területeken valóban fillérekért kínálták a földet, ahogy előttem leírták. Igaz, hogy csak mocsár volt rajta, vagy erdőség, az otthoni semminél mégiscsak több volt. Ezeknek az embereknek a nagy része itt építette fel az új életét, úgy, hogy életében nem hallott a családjáról, akiket hátrahagyott.

Így népesítette be magát az Egyesült Államok: [link]

A 20. században azért már más volt a helyzet, a telekommunikáció fejlődésével tudták tartani a kapcsolatot, a biztonságosabb utazásnak hála már családostul is mentek emberek.

Visszatérve, hogy milyen volt az emigráns élete, Xantus János leveli talán ad némi képet. Ő nem volt szegény ember, a másik csoportba tartozott, ugyanis harcolt ‘48-ban. Amerikában először ő is alkalmi munkás volt, aztán egy földmérő társasággal utazott nyugatra, a Mississippi vidékére. Anyjának írt leveleket, minden hónapban, amik meg is érkeztek Mo.-ra, később hazatért, a kiegyezés után, a századvég felé pedig elismert ember lett, MTA tag is volt.

[link]

Ez attól függ, hogy mikor mentek ki. Aki kiment egyedül az 1800-as években, egyedül, valószínűleg megházasodott, és születtek ott gyerekei. Mennyi az esélye, hogy egy ekkora országban pont egy másik magyarral szülessenek gyermekeik? Aki még a 19. században ment ki, már biztos, hogy nem tudnak a leszármazottai arról, hogy egy kicsit ők is magyarok, hacsak nem kutatják a családfát.

Aki pl ‘56-ban ment ki, az még magyarnak vallja magát. Az ő gyerekei már lehet, hogy csak félig magyarok, a nyelvet nem beszélik tökéletesen valószínűleg. A harmadik generáció már szinte egyáltalán nem, csak tudják, hogy a nagymama/nagypapa magyar volt.

Erősebb lenne a kötelék, ha lennének itt rokonok, akikkel tartják a kapcsolatot, évente legalább egyszer hazajönnek.

De gondolj bele: te ismered a nagycsaládot, szüleid unokatestvérei vonaláig (magamból indulok ki). A te gyermekeid őket valszeg csak fiatalkorukban, öreg bácsikként látják/fogják látni őket, vagy soha. Neked jelentettek valamit, nekik már semmit, nem fogják tartani a kapcsolatot a már nem élő távoli rokonainak gyerekeivel, harmad-negyed unokatestvérekkel. Így válik szét egy család, ha nem így lenne, többezer fős családi összejövetelek lennének, ahol mindenki ismerne mindenkit.

Ezt azért írtam, hogy szemléltessem: ha valaha hazajártak is az amerikai magyar rokonok, a kivándoroltak unokáinak az itteniek már semmit sem jelentenek, nem ők az ő családjuk, barátaik.

És ha nincs kötelék, ami ideköti őket, akkor egy idő után el fogják veszíteni „magyarságukat”, először a nyelvet, végül magát a tudatot, hogy magyar vér folyik az ereikben.

Persze kívülállóként én nem tudhatom, ez csak az én elméletem. Biztos vannak olyan magyarok is, akik külföldön is magyarokkal házasodtak, igyekeznek megőrizni a vérvonalat, minden szobában van egy magyar zászló, eljárnak hetente akár 1000 kilométerre is a magyarboltba szalonnát és tokaji bort venni, fanatikusok. Nem akarom becsmérelni őket, hiszen végülis jó, hogy vannak, akik igyekeznek megőrizni az identitásukat, csak a többség szerintem egy pár generáció után elveszíti magyar identitását.

Szerintem úgy, hogy egész családok kerültek határon túlra. Ahol emlékeznek az identitásukra, ott Trianonkor nagyon nagy magyar népesség volt, ha nem is az volt a többségi etnikum. Hova integrálódnának be, a magyarok közé?

Ha valaki kivándorol Amerikába egyedül megy, vagy a kis családdal (szülők-gyerekek) megy, egy olyan helyre, ahol csak keresve találsz magyarokat.

A Felvidéken, Erdélyben még most is él több százezer (ha jól tudom 500.000, 1,2 millió) magyar, relatíve kicsi helyen. Még most is vannak tisztán magyar falvak, városok a határon túl.

Egyébként meg jóval kisebb mértékben ugyan, de ott is integrálódnak az emberek. Romániában Ceaucescu idején szándékosan keverték a népességet, magyarokat telepítettek Olténiába, Munténiába, Moldovába, és románokat Erdélybe. Ezen kívül a kommunisták létrehozták a népességcsere-programot, amelynek folyamán több százezer magyart telepítettek át Magyarországra, németeket az NDK-ba, +sok németet Csehszlovákiából és Lengyelországból is. (Innen nem vittek szlovákokat, románokat, ukránokat, mert a trianoni Mo. etnikailag tiszta volt, csak ugye a környezőek nem.)

A lassú, de biztos folyamatot mutatják a Wikipédia adatai: Romániában 1948-ban 9,5 százalék vallotta magát magyarnak, 2011-ben már csak 6,5 százalék.

A magyarországi, erdélyi németek azért nem veszítették el identitásukat (bár a 20. században már ők is integrálódnak), mert őket is tömegével telepítették be ide. Erdélybe már az Árpád-házi királyok is hívtak be telepeseket, aztán a török által lepusztított területekre Habsburg királyaink előszeretettel hívták be az elszegényedett tömegeket. A felső hatalom csinálta, hirdette a dolgot, föld-, esetleg házadományokkal segítették a letelepedést.

Más is lehetett, mint az Újvilágba indulni, hiszen sokkal közelebb van, csak a szomszéd ország, ami fölött ugyanúgy a németek uralkodnak. A középkorban, koraújkorban, amikor még nem voltak nemzetállamok, nem is integrálódtak a többségi etnikumtól eltérőek annyira, mint a múlt században. E korok szegény emberei életükben nem mentek a szomszéd falutól messzebb, nem intéztek ügyeket, fölösleges volt megtanulni egy másik nyelvet, mint akik között az ember élt. A németek pedig saját falvakat, városokat építettek, ott is házasodtak maguk között, mint mindenki a korban. Ezért aztán megmaradt az a családi kötelék, amit kifejtettem, hogy szerintem az emberek ezért nem veszítik el az identitásukat.

Így végiggondolva kicsit összevissza lett, remélem, azért segítettem :)