Miért alakult ki a társadalomban mindenhol a hierarchikus felállás?

Egyrészt azért, mert egy társadalom működéséhez (többé-kevésbé) egységes alapok, szabályok kellenek, amiket a különböző érdekű csoportoknak közösen kellene meghozni. Az így előálló vitákban muszáj döntenie egy olyan személynek (vagy csapatnak), akiről a többség elfogadja, hogy racionális alapon dönt.

Szinte minden kisebb-nagyobb közösségben létezik olyan személy, akit vitás kérdésekben meg lehet keresni, és akinek a döntését minden fél elfogadja, máskülönben sok vita nem hozna eredményt, gyakran nem kompromisszumkészek a vitázó felek. Összetettebb társadalmat így nagyon nehéz kialakítani, előbb-utóbb az erő fog dominálni az érvek helyett. (Egyébként ez is egyfajta hierarchiához vezet, csak a rátermettség feltétele lesz más.)

A másik, hogy az egyének képessége eltérő. Van, aki alkalmas racionális, a többség számára elfogadható döntéseket hozni és ezeket érvényre juttatni, és van, aki nem. Az első csoport képes irányítani a többieket, hogy működjön a rendszer, fordítva viszont összeomlik.

A lényeg, hogy az egyéni érdekeket "közös nevezőre" kell hozni, hogy egységes lehessen a társadalom, és ehhez egy arra alkalmas vezető (csapat) kell. Ha nincs ilyen, és az egyéni érdekek folyamatosan ütköznek, akkor a fejlődés is elég nehéz, ez kb. az anarchia.

Céges témakörben egyébként léteznek más struktúrák is, amik nem feltétlenül piramis jellegűek, de vezetők itt is vannak.

[link]

[link]

Javaslom, hogy ha érdekel a kérdés, akkor olvasgass Platóntól, Arisztotelésztől, illetve ott vannak még Marx és Engels elméletei, Pareto, Lenski és Max Weber tanai. Plusz sokan mások. Szociológia tankönyvek, filozófia, társadalomelmélet.

Jogon évekig tanultuk ezeket, nehéz lenne a GYIK keretei között erre válaszolni. Évezredekre visszamenően foglalkoztak ezzel a filozófusok.

Piramis.

Elkerülhetetlenül.

Ha kis létszámú embernek kell kooperálnia, elegendő egymással egy szinten kommunikálniuk, munkát megosztani és közösen dönteni.

Ahogy nő a létszám és a feladatok mennyisége, szükségessé válik egy magasabb szint, ami koordinálja a feladatok megosztását illetve dönthet az egyenrangúak közt konszenzus híján patthelyzet és döntésképtelenség elkerülésére úgy, hogy az alatta lévő szint egyéni véleményüktől függetlenül elfogadja és úgy cselekszik.

Minél több az ember és a feladat, annál több ilyen egymás feletti szintre van szükség.

Szóval a döntési hierarchia piramisa egy örök szükséglet, elkerülhetetlen.

Adott redszerben a fajtája szerint csak abban lehet különbség, hogy hány sint van, egyes szintenként egy ember dönt vagy kis csoport konszenzusa, illetve abban lehet különbség, hogy az alsóbb szinteknek mennyi befolyása, beleszólási joga van a fentebb született döntésekbe.

A demokráciák és diktatúrák közt is csupán annyi a különbség, hogy a döntési szintek közt mennyire van meg oda-vissza a kontroll joga.

Vegyünk például egy beköltözés előtti lakásfelújítást.

Ha két-három ember van, akkor ők még tudnak egyeztetni. Én kifestem a konyhát. Oké, én meg átfűzöm a TV kábelt a kisszobából a nagyszobába. Oké, én meg felfúrom a fürdőszobába a tükröt… Persze itt is lehetnek már konfliktusok. Pl. az egyik kékre, a másik fehérre akarja festeni a fürdőszobát. Ketten is az ajtót akarják átfesteni, viszont senkinek nem akaródzik önszántából felmosni a festés után a járólapot. De ezeket némi vitával, egyeztetéssel, kompromisszumokkal lehet kezelni.

Ha viszont 10 ember dolgozik ugyanezen, akkor mindenkinek másik 9 emberre kell figyelni, másik 9 emberrel kell egyeztetnie, hogy ki mit csináljon. Ez 45 potenciális konfliktusforrás, és akkor még csak a két ember közötti konfliktushelyzeteket számoljuk. Ha amúgy is koncentrálást igénylő dolgot csinálsz, akkor nagyon nehéz átlátni, hogy mi történik a többiekkel. Az idő és az erőforrások menedzselése is problémásabb. Ha időre kell végezni, akkor nem biztos, hogy maguktól meg fogják látni, hogy a kábelezést, amit most 3 ember csinál, azt 2 ember is el tudná végezni időre, viszont az az egy ember, aki a csöveket festi, az nem fog időre végezni, kellene még egy ember, aki ezzel foglalkozik. Még a legnagyobb jó szándék ellenére is egymást fogják hátráltatni, egymás ellen fognak dolgozni az emberek. Az egyik annak a falnak támasztja a létrát, amit a másik öt perc múlva akar lefesteni. Az egyik előbb festi ki a falat, minthogy a másik fúrna egy lyukat rá, ami miatt vagy újra kell festeni az adott részt, vagy legalábbis megvárni a fúrással, míg megszárad a festék. Aztán ha 10 emberből 3 kékre, 2 sárgára, 3 meg fehérre akarná festeni a nappalit, akkor igencsak hosszadalmas lesz egy olyan vitán végigverekedni magukat, ami egy mindenki által felfogadható kompromisszummal zárul. (És akkor az még nincs is a pakliban, hogy személyes ellentétek miatt az emberek akár szándékosan is hátráltatni fogják egymást, minél több emberről van szó, annál nagyobb valószínűséggel lesz ilyen helyzet.)

Egyszerűen a munkára fordítható idő fele arra fog menni, hogy egyeztessenek, vitázzanak, egymáshoz alkalmazkodjanak, egymásra, illetve az eszközök felszabadulására várjanak. Ha viszont van egy ember ebből a tízből, aki nem csinált semmi konkrétat, vagy legalábbis nem olyat, ami a teljes figyelmét igényli, akkor jóval könnyebb a helyzet. Neki az lesz a feladata, hogy az egészet átlássa, koordinálja, kvázi mint karmester. Igen, előbb kell átvezetni a kábelt a falon, és csak utána lefesteni a falat. Igen, az a fal fehér lesz. Igen, ha ebben a sorrendben haladunk, akkor 5 ember fél napig malmozni kényszerül, ha meg ilyen sorrendben haladunk, akkor csak 2 ember malmozik fél órán át. Erre ennyi ember kell, arra a munkára meg annyi ember, figyelembe véve a munkaeszközök – fúrók, festőhengerek, csavarhúzók – számát is. A 45 potenciális konfliktushelyzet mindjárt csak 9 konfliktushelyzetre korlátozódik, és azokat is könnyebb lerendezni, mert a koordinátor szava dönt.

Ha még több emberről van szó, akkor megfelelő koordinálás, a megfelelő döntéshozók kijelölése, kiválasztódása nélkül a hatásfok konvergálni fog a nullához, van olyan munka, amivel 10 ember előbb végez, mint 100. Muszáj koordinálni, ami feltételez valamiféle vezetőt, aki valamilyen szinten kiemelkedik a többiek közül. Ha még komplexebb dologról van szó, akkor már egy-egy részterület önmagában is erős koordinálást igényel, és akkor kell még egy hierarchia szint, amiben ezeknek a részterület vezetőknek a munkáját kell koordinálni. Másik oldalról bizonyos komplexitás felett egy ember képtelen átlátni az egészet minden apró-cseprő tényezővel együtt. 100 ember munkájának koordinálásában figyelembe venni azt, hogy X. Y. tegnap beverte a térdét, és emiatt nem tud létrára mászni, egyszerűen képtelenség. Kell valaki, aki egy részterület ügyes-bajos dolgainak egészét átlátja, és ő már csak az egész szempontjából lényeges információkat tárja a fő vezető felé. Mondjuk azt, hogy a festők x m²/óra hatékonyság helyett csak x-n m²/óra hatékonyságot tudnak vállalni. Nem a fővezető fog azzal foglalkozni, hogy kell venni egy új létrát. Ő maximum a költségvonzatokat fogja kezelni, hogy aztán egy-egy részvezető hogyan oldja meg, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokkal elvégezze a csapata az előírt feladatot az előírt időre, az az ő problémája. Mondjuk neki kell eldöntenie, hogy akkor nem veszünk három új profi fúrógépet, hanem csak két olcsóbb, kisebb tudásút, meg egy jobbat kölcsönzünk.

2XSü:

Gyakorlatilag ugyanazt írtuk, csak én zippelve. :D

"Onnan ered, hogy nem tud mindenki mindent és ugyanannyit, vagyis van aki jobb valamiben. Így az ő véleményét kérték ki, majd később ő hozta magát a döntést is, mert egyből rábízták. A többi meg a kifejleti kombinációi."

Hát, azért nem mindenhol volt így.

Lásd görög demokrácia.

Ott a döntő személyt nem a plusz tudás határozta meg, hanem a pártatlanság, ami a sorshúzásos választásból származott. Kényszerű állampolgári kötelesség volt x ideig vezetni.

Csak azok voltak kizárva a vezető pozícióból, akik vezetők akartak lenni.

Most meg csak azok lesznek vezetők.

:D