Hogyan mondják hogy?

Megittam. Így egyszerűen. Másképp a németek mondják, mi nem. Azt mondhatjuk, hogy írva vagyon.

Tanulod a nyelvet, vagy csak nem ismered az anyanyelvedet?

Hát az attól függ... el tudok képzelni olyan szitut, amikor pont ilyet szeretnék mondani (és ezek szerint időnként mások is beleütköznek).

(Persze ezekben az esetekben általában lehet mondani máshogy _is_ – pl. megitták, valaki megitta, üres a pohár, stb. –, de ez nem jelenti, hogy ne használhatnám valamelyik "szenvedő" formát, ha pont a személytelenséget, az "elkövető" ismeretlenségét szeretném hangsúlyozni.)

Pl.:

"Éppen meg akartam inni a finom, friss málnaszörpömet, amikor azt látom, hogy üres a pohár. Körbekérdeztem a családban mindenkit, és senki nem itta meg... Érdekes! Pedig akárhogy is nézem, az a szörp meg van íva. Nem kiömlött, nem elpárolgott – egyszerűen eltűnt a pohárból."

vagy:

[link]

"A Nagyehető csakhamar bepakolta a göbölyöket, még kevés is volt neki a háromszáz kövér ökör. Ami ennivalót még a közelében talált, mind megette. A Nagyiható is elbánt a háromszáz akó borral csak a hordók fája maradt meg. Csinosomdrága bejelentette a királynak, hogy minden meg van iva, éve."

#11:

Mondják magyarok is. Tanulod a nyelvet, vagy csak nem ismered az anyanyelvedet?

A nyelvészek nem azt mondják, hogy "helyes" – hiszen arra nincs "szabályzat", hogy milyen szavakat, kifejezéseket helyes használni, milyen toldalékolt alakokat, milyen összetételeket szabad képezni, milyen szórendet kell alkalmazni a mondatokban, stb. –, hanem azt mondják meg egy adott jelenségről, hogy "létezik" (ha azt látják, hogy a nyelvhasználók bizonyos csoportja használja), vagy azt mondják, hogy "jé, ilyet még sosem hallottunk, de ha szerinted van ilyen, akkor nézzünk utána, hogy kik használják..."

Aztán ha valamiről az élő nyelvet – vagyis a magyar nyelvhasználók beszédét, írását – megfigyelve megállapíttatott, hogy olyan márpedig van (vagy nincs), akkor el lehet azon morfondírozni, hogy miért van (/miért nincs), hogyan alakult ki (/miért nem alakult ki), milyen irányból jött, ki talált ki, miért (/nem) terjedt el, stb.

Az, hogy használunk-e ilyen "szenvedőnek" nevezett szerkezetet (mint pl. "meg van éve", "el van intézve"), nem is kérdés, számtalan példa van rá, de ez már annyi helyen meg van írva (;-), hogy most nem sorolok további példákat, csak egy link, és egy idézet belőle:

[link]

"Kitöltöm a teát, de aztán legyen megidva! -- mondta a bejárónő, értsd: „igya meg, maga lüke, ne hagyja kihűlni”. (A párja is él: Az a múltkori kolbász, az meg lett edve? értsd: „megette, Ádámkám?”)"

Amikor ilyen vita kezdődik (mármint hogy valami "helyes" vagy nem, olyan témában, amelyben ez a kérdés értelmezhetetlen nyelvészetileg), akkor az történik, hogy összekeveredik két dolog:

A szülő/tanár/magyarnyelv-tanár a gyereknek/tanulónak/magyar nyelvet tanulónak természetesen megmondja, hogy "mi helyes, mi nem", vagyis hogy amikor magyarul beszélünk, akkor "mit lehet mondani, mit nem", hiszen a gyerek/tanuló még csak tanulja a nyelvet, nekünk meg az a dolgunk, hogy megtanítsuk rá. (Nemcsak lehetőségünk, de bizonyos helyzetekben kötelességünk is.) Természetes, hogy ilyenkor a "saját nyelvünkre" tanítjuk, tehát van, aki azt mondja, hogy "kisfiam, nem »eszek«, hanem »eszem«", "ne kezdj »és«-sel mondatot", "ne mondd, hogy »meg van éve«", "ne mondd, hogy »add oda nekem«", stb. – ő így tanulta a szüleitől, ő így beszél _magyarul_, ez az anyanyelve, rendben van. De van, akinél teljesen jó az "eszek, tudnák, tapasztalhassuk, add oda", ő erre fogja megtanítani a gyerekét, hiszen ő is azt tanulta a szüleitől, így mondják a környezetében is, ő így beszél _magyarul_, ez az anyanyelve. Ez is rendben van.

Ez az egyik szituáció.

A másik helyzet: felnőtt, magyar anyanyelvű emberek beszélgetnek egymással, írogatnak egymásnak, akár a munkahelyen, akár GYK-n vagy egyéb internetes felületen. Vagy az utcán hallják egymást beszélni, a tévében hallasz beszélni magyar anyanyelvűeket beszélni stb. Ilyenkor általában már nincs helye annak, hogy megmondd neki, hogy "hogy kell azt magyarul mondani", csak nagyon korlátozottan van lehetőség erre. Pl. olyanra gondolok, hogy mondjuk egy egyetemen egy tanár esetleg megengedheti magának, hogy egy óvatos félmondattal jelezze – függetlenül az általa előadott anyagtól –, hogy hát az ő fülét bántja, hogy a mai fiatalok azt mondják, hogy "behalok, besírok"... Oké, ennyit megtehet, aztán azokat a mai fiatalokat meg ez vagy érdekli, vagy nem, mindegy... Vagy tegyük fel, hogy jóban vagy valakivel (pl. munkahelyen), és hallod, hogy valamit furcsán használ, szerinted tévesen, és akkor udvariasan megpendíted, hogy szerinted az magyarul helyesen nem "kapisgál", hanem "kapiskál" – ezt ő vagy elfogadja, vagy nem. Vagy mondjuk egy tévés arcnak megmondja az arra hivatott illetékes elvtárs a tévé vezetőségéből, hogy hogy beszéljen szépen, milyen szavakat használjon/ne használjon, és ki ne mondja azt legközelebb élő adásban, hogy "néger" vagy "ledegradál" vagy "lenyilatkozik" vagy "menedékkérő" – oké, ez megint egy spéci viszony.

Na mármost, van olyan, amikor ez a kettő "szerep" valakinél összecsúszik: emlékszik, hogy az iskolában neki is megmondta a tanítónéni, hogy mit hogyan kell, és ezért azt gondolja, hogy így működik a világ: aki ezt egyszer megtanulta, az utána mindenkinek "megtaníthatja", és korlátlanul-kéretlenül oszthatja az észt. Megtanulta alsó tagozatban, hogy "de-vel" nem kezdünk mondatot, ezért – úgy véli – neki már van lehetősége-tudása-joga-felhatalmazása, hogy ezt mindenkinek jól megmondja, hogy leszólja, megbélyegezze azt, aki nem tartja be a szabályt, a saját nyelvváltozatát másokon számonkérje, a GYK-n jól megmondja a tutit a többi (felnőtt, magyar anyanyelvű) embernek, vagy betelefonáljon a nyelvészműsorba, és jól felháborodjon azon, hogy az emberek azt mondják, hogy "az iskolába vagyok", ez tarthatatlan, valahogy neveljük meg őket, jaj, mit lehetne tenni ez ellen a szörnyűség ellen...

Ismétlem: ilyenkor el van tévedve az ember. Tömeges átnevelés nem lesz. A nyelvészek sem fognak beleszólni a nyelvi jelenégek alakulásába. Sőt! Még az a tanítónéni, aki őt kicsiként tanította, még ő sem mondja meg a körülötte lévő felnőtteknek, hogy hogy beszéljenek (jó esetben...). Ő is tudja, hogy a gyerekeket tanítja, a tanári szoba többi lakója már "menthetetlen", azok olyanok, amilyenek... :-) Ugyanúgy, ahogy az írásképüket sem próbálja meg kijavítani ("Te, Mari, kérlek, ügyelj rá, hogy a 'z' betűd alján-tetején szebben menjenek azok a hullámvonalak" :-). Ha valaki úgy rendezi az egyenletet, hogy nem írja mellé a lépéseket, arra sem szól rá, és még akkor is csak nagyon óvatosan figyelmezteti a tanárkollégát, ha az rosszul énekli a minuszt: "hozz _*reá_ víg esztendőt"... :-)

Szóval a lényeg, hogy mindenkinek azt javasolnám, hogy próbálja meg magában különválasztani, hogy ő egy adott szituációban olyan embert tanít-e, aki még nem tud jól magyarul, és szeretne megtanulni (vagy akinek az anyanyelvtanulása iránt felelősséggel tartozik, mert pl. a saját kisgyermeke) – vagy csupán hallja, hogy egy másik anyanyelvi beszélő máshogyan beszél, mint ő. (Ez mondjuk nem ritka eset, mert nincs két egyforma ember, a nyelvhasználat terén sem. :-)

Az előbbi esetben megmondhatja neki, hogy hogyan kell beszéni, "hogy mondják a magyarok", "mit várunk a lakosságtól". Az utóbbi esetben megpróbálhatja, de ez nem dolga, sikerrel nem fog járni, viszont lesz jó sok negatív mellékhatása (bár kétségtelenül az a pozitív hatása is megvan, hogy az eszet osztó ember jobban érzi magát, mert jól megmondta... :-).

A tanítónéni valószínűleg szét tudja ezeket választani a saját életében, de ezt a képességet továbbadni már nemigen tudja a kisdiákoknak, hiszen azt nekik maguknak kell (kellene / kellett volna) magukba szívni később, a felnőtté válásuk során.

A dolog másik oldala, hogy olyan is van, aki nem "önjelölt magyarnyelv-tanár", hanem önjelölt "kisdiák", vagyis hiába felnőtt, szeretne tanulni, szeretné, még "szebben", még "jobban" ismerni, beszélni, használi a nyelvet, és ezért megkérdez olyanokat, akiknek bízik a szavában, vagy olvas sok olyan könyvet, amelyet ilyen szempontból (is) mérvadónak tart, vagy olvas olyan weboldalakat, néz/hallgat olyan műsorokat, ahol megmondják, hogy "mi a szép, mi a jó". Ez is rendben van, amíg ez önkéntes módon, "kölcsönös beleegyezéssel" működik, addig nincs is baj, egyáltalán nem szégyen, ha egy felnőtt tanulni szeretne. Az a gáz, amikor valaki ismeretlenül és kéretlenül, bántó, arrogáns stílusban ("erőszakosan") kiosztja a többieket – pláne olyan kérdésben, amelyben nincs "egy igazság" vagy "konkrét szabály" amelyhez igazodni lehetne, amely alapján ítélkezni lehetne.

...

A mocskos beszéd meg egy másik dolog, csak érintőlegesen kapcsolódik a témához, de meg lehet nyitni azt a szálat is, ha nagyon muszáj... Arról majd más fog "regényt" írni. :-)

_________

(Ui.: a #12-ben Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjéből idéztem a példát, nem a mai "beszélt médiából". :-)