Irodalmi szövegben milyen esetben helyénvaló a pontosvessző? Írnátok rá példákat?

Irodalmi szövegben alapvetően ugyanolyan esetben használható, mint nem irodalmi szövegben... (De persze az alkotói szabadság többet megenged a szokásosnál.)

Na jó, idézek az internetről egy használati utasításfélét is a pontosvesszőhöz:

[link]

"Olyan esetekben van létjogosultsága, amikor többszörösen összetett mondatokat használunk, és erről nem tud bennünket senki lebeszélni. A hosszú és bonyolult összetett mondatok kettéválasztása helyett pontosvesszőt tehetünk azokon a helyeken, ahol lazább az összefüggés a tagmondatok között. Például: Lujza és Jenő hosszan vacsoráztak; a pincérek alig várták, hogy végre távozzanak.

Ha a mondat felsoroláscsoportokat tartalmaz, ezeket is pontosvesszővel tagoljuk: Szeretem a pirosat, kéket, sárgát; kalapot, sapkát, kendőt; zöldséget és gyümölcsöt."

A kérdés második fele az egyszerűbb; írok neked példát, nem lesz nehéz, legyen két "aranyklasszikus": az egyik Jókaitól Az arany ember, a másik Arany János Toldija.

Ha elkezded őket olvasni az elejéről, láthatod, hogy mindkettőben "hemzseg" a pontosvessző, beidézem őket alulra.

És még egy érdekes olvasni való, ha már pontosvessző:

[link]

HTH

-- 8< -- -- -- -- -- -- 8< -- -- -- -- -- -- 8< -- -- -- -- --

[link]

"Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

(...)

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?"

[link]

"Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,

Nem terem ma párja hetedhét országon;

Ha most feltámadna s eljőne közétek,

Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek."

"1

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan."

"3

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,

Meddig a szem ellát puszta földön, égen;

Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

Széles országútra messze, messze bámul,

Mintha más mezőkre vágyna e határrul;

Azt hinné az ember: élő tilalomfa,

Ütve ,általútnál' egy csekély halomba."

Olvasd el ezt:

[link]