Mikor teszünk be mássalhangzóval végződő szó után egy ejtést könnyítő magánhangzót?

előírás? helyesírás? nem, ezeknek ehhez semmi köze.

a nyelvről van szó, abban nincsenek előírások. a nyelv az, ahogy az anyanyelviek beszélnek. a nyelvészek ezt megfigyelik és leírják, de nem írnak elő semmit, az emberek nem tőlük tanulnak beszélni.

a konkrét kérdésre: egyrészt vannak bizonyos törvényszerűségek, amelyek következetesek ugyan, de nyilván nem szoktuk bemagolni (legalábbis mi, magyar anyanyelvűek), hanem az anyatejjel szívjuk magunkba, pl. g után nem tudom elképzelni, hogy ne legyen kötőhang (a -gt végződés elég lehetetlennek tűnik a magyar nyelvben), úgyhogy "bádogt" nem merül föl, az mindenképp bádogot.

(nyilván van még ezer ilyen hangtani dolog, pl. k+t sem lehet, nem tudom ezeket, nem vagyok nyelvész)

aztán vannak a bonyolultabb esetek, amelyek egymáshoz hasonló esetnek tűnnek, mégis különböző a ragozás, nincsen rá következetes szabály, ezt egyszerűen meg kell tanulni. (ha anyanyelved a magyar, akkor ezzel nem kell foglalkoznod, magától belemegy a fejedbe, ahogy beszélni tanulsz. ha idegen nyelvként tanulod a magyart, az szívás. :-D )

ház – házat

váz – vázat (de: csontvázat vagy csontvázt)

láz – lázat

máz – mázat

de: gáz – gázt (ez újabb jövevény, ezért szabályos, nem nyitótő)

kérdeztél r végűt is, ott mintha fordítva lenne: a kötőhang nélküli a gyakoribb, a kötőhangos tűnik kivételesnek:

fart, szart, bárt, kárt, pert, szert, bért, vért, kört, bőrt, szőrt, szűrt...

és a sör is alapvetően sört.

"söröt": szerintem ilyet inkább viccből mondanak, de ha valamelyik tájon mégis ez a helyi szokás, akkor ez is magyarul van.

viszont ezekből is vannak másmilyenek:

vár – várat, zár – zárat, sár – sarat, ér – eret,

tár: alapvetően tárat, de összetételben ingadozóbb: szótárt (vagy szótárat), magtárt (vagy magtárat),

és még speciálisabb az ilyen csereberés eset: eper – epret, bokor – bokrot, vödör – vödröt, sátor – sátrat

motor: ez alapvetően motort szokott lenni (mert új jövevény), de sokan motrot-nak mondják (nyilván a hasonló esetek hatására);

és még kacifántosabbak ezek: kehely – kelyhet, teher – terhet, pehely – pelyhet...

szóval nem, olyan szabályt nem tudok mondani, ami könnyen megtanulható, alkalmazható. ezeket a dolgokat inkább a szavak szótári tulajdonságainak tekinteném.

(persze minden esetnek megvan a maga oka, hangtanilag, nyelvtörténetileg stb., de hát ezeket az infókat nem tudjuk, egyszerűen megtanuljuk, hogy melyik hogy van.)

1-es helyett:

Mássalhangzóra végződő tőhöz a magyar kötőhangzót kapcsol.

Lehetőleg kerüli a mássalhangzó torlódást, ami jelentésbeli, kiejtésbeli gondot is okoz, mint pl.: bádogt ezért ez nem is létezik.

(De más szavaknál igen: pl. tündért. )

Ennek is adott a törvénye: a magas, mély és a vegyes hangrendű szavak toldalékolására vonatkozóan is, ugyanúgy a kötőhangzókra.

Pl. ezért nem bádogat, hanem bádogot, stb.

A nyelvészek kutatják, felismerik a magyar nyelv törvényszerűségeit, a változásokat.

Ritka a nyelvek között, hogy az 1100 évvel ezelőtti nyelvet is nagyjából megértjük, éppen a szerkezet, a szerves szabályszerűségek okán. ( És sok más jellemző okán. A csángó nyelv őrizte meg a középkori magyar nyelvállapotot. Sajnos már eltűnőben. A globalizmus mindent pusztít, ami érték.)