Melyik változat alkalmazása a helyes?

Ez nem helyesírási, inkább nyelvhelyességi kérdés, ami esetén nagyobb a rugalmasság, nem annyira kőbe vésettek a szabályok, hiszen amíg az ember az írást tudatos folyamatként tanulja meg, addig a beszéd nem annyira tudatos. Illetve ahogy a helyesírás esetén is, ha a mondanivaló úgy kívánja, akkor el lehet térni a szabályoktól, afféle stilisztikai sajátosságként.

Ebben az esetben az állítmány a „lehetett volna”, az -e kérdőszócska ehhez kapcsolódik. Az összetett állítmány esetén gyakran kapcsolódik a kérdőszócska az igéhez, de itt a feltételes módot kifejező „volna” eléggé szorosan kapcsolódik az igéhez – a sorrendjük nem cserélhető fel, más szó nem kerülhet közéjük –, így itt a „volna” kapja meg a kérdőszócskát: lehetett volna-e.

Viszont nem ritkán fordul elő az, hogy az -e kérdőszócska ilyen esetben az igéhez kapcsolódik, gyakorik a lehetett-e volna alak is, olyanoktól is, akik amúgy általában – egyszerű állítmány esetén – helyesen használják az -e kérdőszócskát (nem lehet-e, meg lehet-e csinálni stb.). Mondhatnánk azt, hogy ez egy bocsánatos bűn, egy elnézhető hibácska.

"Úgy tudom, tanultam, hogy az -e szócska"

Az iskolában tanítanak valamiféle szép beszédet, irodalmi magyart, de attól még nem csak az a "helyes", hiszen egymás között máshogy beszélünk, és-sel is, hát-tal is kezdünk mondatot, eszek-iszok-alszok-ot is mondunk, nem mindig egész mondatban válaszolunk, ba/be raggal is válaszolhatunk a hol kérdésre, stb. – és az -e szócska is megjelenhet mindenféle "szabálytalan", a nyelvi standardnak meg nem felelő helyeken...

Ezek – ahogy ahogy Süsü is mondta – nem helyesírási kérdések, így ezekre nincs általános előírás, legfeljebb egy-egy adott helyzetre vonatkozóan eldönthetjük, hogy szerintünk beleillik-e abba a stílusba, vagy nem.

Pl. a (szeriőz) sajtóban illik nagyon választékosan fogalmazni, így ott tényleg feltűnő (és akár hibának is nevezhető) egy-egy stiláris "kihágás" – de az jó kérdés, hogy a "lehetett-e volna" vajon jelenleg még ilyen kerülendő megoldásnak minősül-e, vagy ma már csak a legvérmesebb nyelvápolók kardoskodnak a "volna-e" mellett...(?)

(Én személy szerint javítanám a sajtóban, ha rám lenne bízva, de nincs rá statisztikám, hogy valójában éppen hányadán állunk ezzel a köznyelvben.)

Azt írod: "Tehát szerintem a helyes írott módja: "lehetett volna-e"."

Nem egészen értem, hogy kerül ide az "írott" szó. Szerinted máshogy helyes szóban, mint írásban?...

Van benne valami, hiszen a fentiekben azt írtam, hogy a sajtónyelv egész más, mint ahogy egymás között beszélgetünk – ilyen értelemben valóban van különbség. De akkor sem olyan értelemben "helyes/nem helyes" kérdése ez, mint a helyesírás – amelyre van egy egzakt szabálykupac –, hanem csak szubjektíve ítélhetjük meg, hogy "helyes" dolog-e így fogalmazni az adott helyen.

----

#1:

"nem annyira kőbe vésettek a szabályok, hiszen amíg az ember az írást tudatos folyamatként tanulja meg, addig a beszéd nem annyira tudatos."

És még fontosabb különbség, hogy a helyesírásra van előírás, a nyelvre (a természetes beszédre) _nincsen_...

"Illetve ahogy a helyesírás esetén is, ha a mondanivaló úgy kívánja, akkor el lehet térni a szabályoktól, afféle stilisztikai sajátosságként."

Ez igaz: mind a helyesírásra vonatkozó egzakt, írott szabályoktól (ELŐÍRÁSOKtól) el lehet térni, mind pedig azoktól a megfigyelt szabályszerűségektől, amelyekkel az olyan nyelvtani, nyelvhaszálati dolgokat ÍRJUK LE, amilyen pl. az eredeti kérdésben is szerepel.

(Az utóbbi persze megfoghatatlanabb, "elkent" dolog, nem annyira konkrét, mint a helyesírási szabályzat, ezért nincs is mitől eltérni... vagy a másik oldalról fogalmazva: folyamatosan "eltérünk" tőle – éppen ettől alakul, változik, ÉL a nyelv.)

#3: "Abban egyetértünk ..."

Úgy néz ki, hogy kábé semmiben sem értünk egyet. :-( Már legalábbis te meg én. (De mivel én sem mindenben értek egyet Süsüvel, lehet, hogy ti viszont egymással igen... ;-)

Na de komolyra fodítva a szót: ha a nyelvhez való fenti hozzállást a kiváló tanárnak köszönhetjük, akkor én mégsem örülök annyira a tevékenységének, de hát tudom, hogy a többségi ilyen: egy magyartanár (többek között) akkor számít kiválónak, ha hatékonyan plántálja ezeket a téveszméket a tanulók fejébe. (Ezért tartunk ott, ahol...)

Azt mondod, igyekszel maximalista lenni a nyelvi kérdésekben. Ez remek, de többfélét is jelenthet. Úgy tűnik (amennyire ennyi kis infóból megállapítható), hogy te olyasmiben vagy maximalista, ami a nyelvművelés-nyelvápolás témája lehet: a választékos beszéd, az igényes fogalmazás, az "irodalmi" nyelvezet, a gazdag szókincs (és ehhez kapcsolódóan talán a szép kiejtés, kifogástalan artikuláció, "előírásszerű" hangsúlyozás stb.).

Ez mind szép és dicséretes – de tudnod kell, hogy ez nem "a helyes nyelvhasználatot" jelenti, hanem egy speciális nyelvhasználatot, amelyet tekinthetünk ugyan etalonnak bizonyos szemszögből, de semmiképpen sem egy olyan "alapelvárás" minden nyelvhasználó felé, amelyhez képest minden más alacsonyabb rendű, hanyag, hibás, helytelen, nem megfelelő, kerülendő stb.

Ha a nyelvvel, nyelvészettel kapcsolatban általánosabban szeretnél "maximalista" lenni, akkor javaslom, hogy vedd figyelembe a következőket (a legtöbb itteni olvasó már unja ezekt a szövegeimet, de az "újszülöttek" kedvéért ismétlem, bocsánat :-):

– A nyelv az, ahogy az anyanyelvi beszélők beszélnek. Ez definiál egy nyelvet, más nem.

– A nyelvre nincsen ELŐírás. (A nyelvészet LEírja a nyelvet, nem előírja, nem gyomlálja, nem tisztogatja, nem ápolja, nem őrzi. Vannak ilyen tevékenységek is, lehet nekik létjogosultságuk is, de a nyelvápolás nem tudomány, és nem a nyelvészet része.)

– Amikor egy anyanyelvi beszélő beszél, akkor az nem tud hibás lenni – hiszen az az ő anyanyelve. Ahány beszélő, annyiféle nyelvváltozat van.

Ha valaki téveszt (vagyis másodszorra már nem ugyanúgy mondaná, hanem kijavítaná a nyelvbotlást vagy fogalmazási hibát), az persze hiba. De ha rendszeresen úgy használ valamit, és ráadásul sokan mások is úgy használják (pl. kijelentő módban bántsa, lássa stb.), akkor az nem hiba, az a szóban forgó közösségre jellemző nyelvváltozat része.

Nem vagyok nyelvész, ezek csupán olyan "nulladik szintű" dolgok, amiket nyelvészeket hallgatva/olvasva szűrtem le. Ennél részletesebb, mélyebb dolgokat nyilván inkább nyelvészektől tudhatsz meg a témáról, nem tőlem. (– Persz nem biztos, hogy téged ez az irány érdekel, az általad írtak legalábbis egészen más irányra utalnak.)

- - -

Nézzük meg a fentiek fényében, hogy miket írtál még:

"folyó beszédben, akár egy társalgás kapcsán az ember nem mindig fogalmaz megfelelően, vagy használ helyesen kifejezéseket."

Nem tudom, pontosan mire gondolsz: ha nyelvbotlásra, akkor persze, előfordul, sebaj. Ha arra, hogy nem nyomdakészen fogalmazunk szóban, akkor viszont azt tudom mondani, hogy az "igazi nyelv" éppen ez a spontán természetes beszéd, és ezzel szemben van az a speciálisabb, igényesen fogalmazott, gondozott, írott szövegre jellemző nyelv, amely nem természetes ugyan, de mégis egyfajta etalonnak gondoljuk. Az rendben is van, hogy szeretnénk TUDNI olyan szépen beszélni, mert az néha jól jön, akár szóban, akár írásban. De arről szó sincs, hogy mindig olyan szépen KELLENE beszélni. Ahogy otthon sem szmokingban jársz-kelsz, és a barátaiddal sem frakkban jársz kocsmába, úgy aa nyelvet sem mindig ilyen különleges, "ünnepélyes" módon használjuk – bár vannak helyzetek, amikor mégis kötelező.

(Tudom, hogy vannak kivételes emberek, akik képesek szóban beszélgetve is folyamatosan "nyomdai minőségben" fogalmazni, de ez azért elég kivételes, ráadásul ők sem mindig tesznek így, csak ha mikrofon kerül eléjük. :-P )

"az ember nem mindig fogalmaz megfelelően, vagy használ helyesen kifejezéseket. Ezekből is tudnak viták kerekedni. Lásd a közbeszédet!"

Megint kicsit bizonytalan vagyok, hogy mikre gondolsz...

A nyelv nagyon sokszor nem egyértelmű. Önmagukban a szavak szinte mindig olyanok, hogy nem lehet halálpontos jelentést tenni melléjük, de a mondatok is sokszor olyanok, és néha a nagyobb kommunikációs egységek is jelenthetik ezt is, meg azt is. És ha valaki egyértelműen fogalmaz meg valamit, még az is adhat okot vitákra... Szóval ez így egy kicsit megfoghatatlan volt, pedig kíváncsi lennék, hogy mire gondoltál.

"Azonban egy írott szövegben nem tudom elfogadni azt, hogy akár helyesírási, akár nyelvhelyességi, akár stilisztikai hibákat vétsünk. Mert akkor ne írjunk."

Tyű, ez valami nagyon radikális álláspont – és nagyon gáz is, plusz keverednek dolgok.

Mi az, hogy te NEM TUDOD ELFOGADNI? És?... Félre ne értsd, nem a személyedet akarom ezzel lebecsülni, de mit számít (sőt, egyáltalán: mit jelent), hogy egy ember elfogadja-e vagy nem a másik beszédét, írását? Ha nem fogadod el, akkor mi lesz? Újra kell küldenie az ausztráliai képeslapot, kijavítva? Tényleg nem értem.

Ha saját magadtól nem fogadod el, mert maximalista vagy, azt értem;

ha tanár vagy, és a diáklodtól nem fogadsz el valamit, azt is értem (még ha nem is értek egyet vele);

ha te vagy egy újság főszerkesztője, és nem fogadod el az általad fizetett újságírótól az igénytelen szöveget, azt is értem (és egyet is értek vele) – de egy veled egyenrangú embertől hogy tudsz nem elfogadni bármilyen bezsédet vagy írást?...

Mi az, hogy AKKOR NE ÍRJUNK? Miért? Az írás egy kommunikációs csatorna, teljesen jól lehet vele jelezni egy Post-iten a hűtőn, hogy "Kaja az also polcon melegisd meg. Jóétvágyat! (Haggyál nekemis!)" Sejtem, hogy neked lennének ezzel kapcsolatban kifogásaid – mind helyesírási, mind nyelvhelyességi, mind stiláris téren... ;-) –, de ettől még miért ne írhatná ezt ki valaki?

És a beszédre is ugyanez vonatkozik? Aki nem tud tökéletesen a standardnak megfelelően beszélni (jelentsen ez bármit is), az inkább ne beszéljen? (Nyilván igen, de ha nem, akkor miért nem?)

"Itt nem tudom elfogadni azt, hogy "ÉL A NYELV" és ezért változik."

Az megint csak nem a te elfogadásodon múlik (meg ne bántódj!), egyszerűen így van: az élő nyelv (nemcsak a miénk – mindegyik) folyamatosan változik. Így alakult ki a régi formájából (pl. Halotti beszéd) a mai formája, és ugyanúgy változásokon keresztül fog kialakulni az a formája, ahogyan majd 5-10-20-100 generációval később fognak beszélni a magyarok, és amelyet a mostani eszünkkel ugyanúgy esélyünk sem lenne megérteni, ahogy az Ómagyar Mária-siralom erdeti szövegét.

„"ÉL A NYELV" és ezért változik”:

Tulajdonképpen igen, vagy akár fordítva: változik, és ettől él. Végül is mindegy – addig él, amíg változik, és amíg él, addig változik.

A lényeg az, hogy a változás folyamatos, most is történik (pl. hal kifelé az ikes ragozás, jönnek befele új szavak, tűnnek el régiek, jelenleg is, FOLYAMATOSAN. Vannak olyan változások, amelyek már rég megtörténtek, és már a (nyelv)történelem részei, és vannak olyasmik, amelyek épp most történnek: egy nyelvész marhára örül az ilyennek, mert megfigyelheti, dokumentálhatja, felméréseket készíthet, megnézheti, hogy hogy volt régen, és megpróbálhatja kitalálni, hogy merre tartunk, esetleg megpróbálhatja kitalálni az okait, vagy meghatározni, hogy csak móúló divatjelenség, vagy valóban egy nagyobb tendencia, változás része...

"Azért változik, mert hozzá nem értő emberek megerőszakolják, és helytelenül használnak kifejezéseket, helytelenül alkalmaznak szabályokat, melyeket mások látva, azt követően ők is úgy alkalmazzák."

Na, ez valami totál eltévelyedés (de az eddigiek alapján talán sejthető volt, hogy nem értek vele egyet):

Ha a természetes beszédről van szó, akkor

– az anyanyelvi beszélők hozzáértők (nincsenek is náluk hozzáértőbbek),

– nem "megerőszakolják" a nyelvet, hanem használják,

– nem "helytelenül használnak kifejezéseket", inkább a szokásostól, a szótári jelentéstől, az általánosan elfogadottól eltérően,

– nem "helytelenül alkalmazzák a szabályokat", hiszen a szabályokat onnan tudjuk, hogy megfigyeljük a beszélőket, és leszűrjük belőle, hogy mik a nyelv szabályai,

– és végül: "mások látva, azt követően ők is úgy alkalmazzák": na ez speciel stimmel – igen, így változik a nyelv, ez a nyelv alakulásának a legtermészetesebb útja. (Lehetnek más utak is, pl. lehet, hogy egy sztár vagy egy politikus "bevezet" egy-egy kifejezést vagy egy-egy szóhoz egy új jelentést, konnotációt, ez is befolyásolhatja a nyelvet, ahogy annak idején a nyelvújítás is hasonlóan mesterséges befolyásolás volt.)

Ha azonban NEM a természetes nyelvről van szó, hanem valami speciálisabb, művibb, kvázi szabályozott fajtájáról (pl. sajtónyelv, irodalmi nyelv, dalszövegek, valamely szekterület szaknyelve stb.), akkor persze igaz lehet, hogy egyesek "megerőszakolják", (direkt) "helytelenül használják" a "kánont"...

aztán hogy baj-e, ha "mások látva, azt követően ők is úgy alkalmazzák", vagy inkább hasznos, azt már az adott helyzetben kell eldönteni, ez már nyilván szubjektív dolog...

A teljesség kedvéért: természetesen tudom, hogy a természetes beszédben is lehet erőszakot elkövetni a nyelv szabályszerűségei ellen, helytelenül alkalmazni a szokásos dolgokat, stb., ennek nyilván mindig van valami oka vagy célja. Általánosságban nem tudom megítélni, hogy ez szerintem baj-e vagy nem, de ha mondanál konkrét dolgokat, hogy milyen "erőszakra", milyen "helytelenkedésre" gondolsz – amelyeket aztán mások kórként terjesztenek –, akkor érthetőbb lenne a helyzet.

- - -

„Ennyi erővel holnap, vagy holnapután már az is elfogadható lesz, hogy "báncsa", meg "láttya".”

Egyrészt itt sem egészen értem, hogy ezzel mire utaltál: a helyesírásra gondolsz (látja->[láttya]), vagy más nyelvi jelenségekre (bántja vs. bántsa)?

Ez azért nagyon fontos, mert nagy a különbség: a helyesírásra van előírás, a nyelvhasználatra nincsen.

Ugyanakkor hasonlóság is van: mindkettő változik (csak a nyelvhasználat folyamatosan, a helyesírási szabályzat pedig emberöltőnként), és mindekettő az alapján változik, hogy a nyelvhasználók hogyan alakítják (csak a nyelvet a beszélők közvetlenül alakítják, a szabályzatot viszont az MTA Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottsága útján tudjuk befolyásolni... :-)

Tehát végsősoron igaz az, hogy holnapután már az is elfogadható lehet, ami ma még hibának, erőszaknak számít. Így van ez a nyelvi váltzásokkal kapcsolatban, és amúgy a helyesírában is: így lett pl. 2015-ben az árbocból árbóc vagy a burából búra.

- - -

Valószínűleg fognak jönni olyan válaszok (mert szoktak), amelyek kábé elküldenek engem melegebb éghajlatra a fentiek miatt, mert mélységesen nem értenek egyet velem (lehet, hogy te is így vagy ezzel) – de ettől még így van. :-P

Ettől függetlenül természetesen érdeklődve várom az (ellen)véleményeket (is).

Ez egy érdekes kérdéskör. Az írás egy tudatosan létrehozott valami, amit tudatos folyamat során tanulunk meg. És… itt van egy érdekes pont, mert az olvasás félig tudatos folyamat. Ha jól megszokott írásmóddal leírt szöveget olvasunk, akkor az olvasás automatizmussá válik. Viszont ha szokatlan írásformával találkozunk, akkor az olvasás elkezd tudatos folyamattá válni. Ez egyrészt lassabb is, másrészt az írás tartalma helyett nagyobb figyelmet fordítunk az írás formájára. Tehát szól praktikus érv amellett, hogy az írásnak legyen valamiféle sztenderdje, szabályrendszere.

(Magyarországon a történelmi háttér sem lényegtelen, az írásunk latin eredetű, az írás szabályosságainak feltérképezésével és/vagy meghatározásával saját kézbe vettük a saját nyelvünk írását, ami egy időbe esett részben a nyelvújítással, részben a magyar nemzeti öntudat kialakulásának korával.)

A beszéd viszont más tészta. Beszélni megtanulni nem tudatos folyamat, a beszédet a szüleinktől és a környezetünktől tanuljuk meg, azok minden egyéni jellegzetességével. Nem csak arról van szó tehát, hogy él, változik a nyelv, nem csak időben, de térben sem egységes. Sokféle tájnyelv létezik, sokféle jellegzetességgel, a hangok kiejtésétől a tájnyelvi szavakon és szóértelmezéseken át egészen a nyelvtani jellegzetességekig. Hibás forma az, hogy „meg kelletesz csinálnod”? Nem, csak tájnyelvi forma. Hibás az, hogy „nem-e lehet”? Hajlamosak lennénk rávágni, hogy hibás, pedig tulajdonképpen ez is csak egy egyedi nyelvhasználati jellegzetesség. Nem lehet valakinek azt mondani, hogy nem jól beszéli a magyar nyelvet, ha az, amit beszél, az az anyanyelve. Miért lenne az egyik tájnyelvi vagy egyedi beszédmód helyesebb, mint a másik? Azért, mert önkényesen az egyiket valaki kikiáltotta helyesnek?

A beszélt nyelvhez nem kell érteni. Nem kell művelni sem, köszöni szépen megvolt művelés nélkül száz éve, ezer éve, ötezer éve is.

Hogy lehet-e művelni? Nyilván nem tilos. Viszont kérdés, hogy nem teszünk-e vele hosszútávon több kárt, mint amennyi haszna van. A beszélt nyelv sztenderdizálása akkor kapott nagyobb súlyt, mikor jött a rádió, majd a tévé. Nagyjából a főváros környéki nyelv vált egyfajta etalonná, a tájnyelvet nem igazán tűrte a média. Van is benne valami, hiszen a szellemi, hatalmi elit a főváros környékére összpontosult, hozzáértőbbnek, hihetőbbnek, megbízhatóbbnak tűnt ugyanaz a mondat a fővárosban megszokott nyelven, mint „parasztosan”. Szólt tehát érv amellett, hogy bizonyos területeken megköveteljenek a beszélt nyelvben is egy közös mintát. Ez mintha az elmúlt évtizedekben íródott volna felül, a médiában egyre több olyan ember van, aki a saját tájnyelvén beszél, és nem a sztenderdnek kikiáltott módon.

De volt ennek a sztenderdizálódásnak károsnak is tartható hatása is. Azáltal, hogy sokan hallgattak rádiót, tévét, az visszahatott a beszélt nyelvre. Tájnyelvi jellegzetességek gyengültek, tűntek el, tájnyelvi szavak koptak ki stb. Hogy ez most jó-e vagy sem, annak a megítélése persze szubjektív.

Van persze a nyelvtudomány, ami igyekszik feltárni a beszéd nyelv összefüggéseit, törvényszerűségeit, de nem előíró, hanem leíró jelleggel. Próbál valamiféle logikus rendet találni egy olyan rendszerben, ami nem logikus tervezéssel jött létre, és nincs is a logikusság a kritériumai között. Az iskolában a nyelvtudományhoz is konyító tanárok aztán szanaszét frusztrálják a gyerekeket, hogy „nem úgy mondjuk, hogy nem-e lehetne, hanem úgy, hogy nem lehetne-e”, meg „háttal/éssel nem kezdünk mondatot”. A tanárok kijavítják a tájnyelvi, illetve egyedi jellegzetességeket. Nálunk pl. egy tájnyelvi jellegzetesség, hogy az „az” határozott névelőből néha „a” lesz. „Ránéztem a órámra.” Ez sokszor igyekeztek nálam kijavítani, csak mivel a beszéd nem egy tudatos folyamat, nem tudsz rá figyelni, hogy kijavíts magadban. Ha kijavítod, akkor is kérdés, hogy ennek mi haszna van. Ha meg nem javítod ki, akkor folyamatosan frusztrálni fog, ha ezt valaki szóvá teszi.

Vagy pl. egy szótár főszerkesztője kitalálta, hogy nem veszi bele a szótárba a „deviszont” szót, mert megítélése szerint ez nem „helyes” forma, hiszen redundáns, így logikátlan a használata. Ja, csak a deviszont sok száz éve sok helyen előforduló szó volt addig is, és amúgy a nyelv rengeteg redundanciát tartalmaz, amivel senkinek semmi baja. Pl. az ámde ugyanúgy redundáns, csak nem lett közellenségnek kikiáltva. Vagy az, hogy a személyes névmás után az igét is ragozzuk, az is redundancia, az „én olvasok” helyett elég lenne az „én olvas” is, hiszen abból is világosan kiderül, hogy ki az alany. Tehát nincs semmi probléma a redundanciával, ezért nem jogos száműzni a deviszont szót sem.

Tehát biztos, hogy annyira jó dolog erőszakkal sztenderdizálni a beszélt nyelvet? Szól mellette igazán praktikus érv? Amellett szól érv, hogy úgy írjunk és úgy beszéljünk – ha tudunk –, hogy az olvasó, hallgató számára ne legyen szokatlan az, amit hall. Szól praktikus érv amellett, hogy nem használjuk a „nem-e lehetne” alakot, mert ugyan nem teljesen jogosan, de egy ország fejébe vésték bele, hogy ez így nem helyes. De attól, hogy ez nem volt jogos, sokaknak báncsa a szemét, így érdemes kerülni. A „lehetett volna-e” viszont már kevesebbeknek, ha a beszélő szájára, vagy az író tollára így jön ki, azt nem érzem akkora problémának.

Az, hogy magadtól megkövetelsz egy művi nyelvtani kritériumgyűjteményt, az oké. De hogy úgy általában mindenkinek meg kellene követelnie mindenkitől? Hát(tal nem kezdünk mondatot) ez azért objektíven nézve nem biztos, hogy jogos álláspont.

Na, mire írtam egy hosszú választ, BringaManó is írt egy még hosszabbat. :-)

> De mivel én sem mindenben értek egyet Süsüvel, lehet, hogy ti viszont egymással igen

Jelen esetben veled értek egyet. Amiben gyakran ütközni szokott a véleményünk, az szerintem a helyesírás szerepe, hogy a helyesírási szabályok mennyiben leíró és mennyiben előíró jellegűek. Bár azt hiszem azért az általad leírt érvek (is) hatottak rám.

~ ~ ~

Félig-meddig offtopic gondolat:

> És még fontosabb különbség, hogy a helyesírásra van előírás, a nyelvre (a természetes beszédre) _nincsen_...

Amúgy érdekes, hogy bár a helyesírás szabályainak elvileg az írásról kellene szólni, nem a beszédről, de mivel az írásunk épít a kiejtés szerinti írásmódra, így valamennyire beleüti az orrát a beszélt nyelv kérdéskörébe is. Azáltal, hogy a helyes forma „a MÁV-val” és nem a „az MÁV-vel”, az egyben állásfoglalás amellett, hogy a MÁV-ot „máv”-nak és nem „em-á-vé”-nek kell ejteni.

Ez különösen az idegen mozaikszavaknál érdekes kérdés. Mert hogy egy raklap mozaikszót magyarul ejtünk:

VGA – vé-gé-a

SMS – es-em-es

Egy raklap másik mozaikszót meg angol kiejtéssel:

FBI – ef-bí-áj

PR – pí-ár

Ilyen szempontból pl. a NASA egy érdekes szó, mert a legtöbben nem angolul ejtik – nászá vagy en-éj-esz-éj –, de nem is magyarul – nasa vagy en-a-es-a –, hanem van egy saját, speciálisan magyar kiejtése: náza.

Viszont van egy csomó billegő kiejtés:

USA – usa vagy jú-esz-éj (hallottam már élő szóban így ejteni)?

VIP – vip vagy ví-áj-pí?

CSS - cé-es-es vagy szí-esz-esz?

PC - pé-cé vagy pí-szí? (Egyébként érdekes, mert a personal computer esetén a magyar kiejtés a gyakoribb, a politically correct esetén az angol.)

És mindig kérdés, hogy akkor most melyik a helyes. Az USA-ban voltam? Vagy a USA-ben?

Bocs az off-ért, de végre valakik tudnak anyázás nélkül is egyet nem érteni.

# Ami a mozaikszavak ejtését illeti: "csak az ökör következetes" (© B.O.).

Én pl. rendszeresen mondok "usá"-t és "juké"-t.

#7 Szerintem ezeknek ez a szokásos ejtése, nem vagy nagyon különleges (ebből a szempontból :-).

[sajnos a Süsünek íródó, hosszabb válaszom elakadt félúton, de hátha egyszer befejezem...]