A japán, olasz, és spanyol nevekben az A betűt Á-nak, a C-t K-nak, a rövid O-t mindig Ó-nak kell ejteni MAGYARUL?

@2: És ez a romajiban miért nem Kato és miért Katō szerinted? :)

A sima o az a rövid, a ō pedig a hosszú o-t jelenti.

Kato az かと, míg Katō az かとう

Szóval ez a szezon meg a fazon esete.

Az "a" pedig semmiképp sem a magyar "á" - ahogy írtam, félúton az "a" és "á" között.

A probléma abból adódik, hogy a magyar nyelvben az á mindig hosszú, az említett nyelvekben pedig alapból rövid, illetve az olaszban és spanyolban hangsúlyos szótagban valamivel hosszabban ejtődik, de még mindig nem annyira hosszan, mint a magyar á. És a magyarban szó végén nem állhat rövid o, az említett nyelvekben viszont gyakori a szóvégi rövid o.

Szóval ha az eredeti kiejtés szerint próbálnánk ezeket kimondani, az a magyarban természetellenesen hatna. Ezért leginkább magyarosítva ejtjük (Aszanó, Armandó, viszont Dzsuliánó - mivel itt az olaszban az 'a' hangsúlyos, a magyar á-ként adja vissza).

Ha valaki próbálja a kiejtést az eredeti nyelvhez közelíteni, akkor jön létre az a és á közötti köztes hang, és a "kicsit hosszított" o, amit Mojjo írt.

"És a magyarban szó végén nem állhat rövid o, az említett nyelvekben viszont gyakori a szóvégi rövid o"

Kivételek: no, nono

Ez van. Nincsen tökéletes nemzetközi fonetika, pontosabban olyan, ami bármelyik nyelv saját karakterkészletével leírható egyértelműen.

Ezért van a fonetikus írásra kismillió extra karakter.

Egyik nyelv saját karakterkészlete sem elég arra, hogy minden nyelv kiejtését tökéletesen képviselje.