2012. december 21.-én pontosan mi fog történni a maják szerint? Ha egyáltalán fog történni valami?

A modern apokalipiszis lapos és kisszerű

Nem lesz világvége 2012-ben

A 2012-es világvégéről szóló modern jövendölések nemcsak a hitelességet, hanem a mélységeket is nélkülözik.

Talán az olvasók is emlékeznek az ezredfordulóra természeti, humanitárius, sőt − a modern idők szellemében – számítástechnikai katasztrófákat jósló próféciákra és prognózisokra. Nos, végül hiába léptünk át komoly megrázkódtatások nélkül a harmadik évezredbe, a sosem nyugvó világvégevárók megtalálták az apokalipszis új dátumát: 2012. december 21. De ez már nem a zsidó-keresztény hagyományon alapul, hanem a maja naptár nagy világciklusain, miszerint 2012. december 21-én ér véget egy 5125 éves korszak (a Nap ötödik korszaka), s akkor új világba lépünk.

Félreértelmezett maják

Mivel a világon igen elenyésző azoknak a száma, akik valóban értenek a maja nyelvhez és a maja időszámításhoz, ezért igazán nehezen ellenőrizhető, tulajdonképpen mit is mondtak valójában ezek a titokzatos indiánok a világvégéről. Mindenesetre a 2000-es években százával szökkentek szárba az autentikus értelmezések, egymást próbálva felülmúlni a 2012-re datált katasztrófa-forgatókönyveikkel: felcserélődnek a Föld mágneses pólusai, meteorraj vagy üstökös közeledik az űrből, szupervulkánok törnek felszínre, idegenek özönlik el bolygónkat – minden felbukkant, amit csak egy hollywoodi producer megkívánhat. Nem véletlen, hogy az új világvégedivatnak a legnagyobb lökést a katasztrófafilmek pápájának is nevezett Ronald Emmerich adta 2012 című alkotásával: a kozmikus sugárzás annyira megnöveli a Föld belső hőjét, hogy az végül képes minden eddiginél gigantikusabb digitális trükkfelvételeket és mozibevételt eredményezni.

2012-ben nem lesz világvége, vagy ha mégis, azt nem a majáknak köszönhetjük. A kérdéssel kapcsolatban megkérdezett szakértők ugyanis alig győzik cáfolni a hiedelmeket, és a helyére tenni a maja jövendöléseket. David Stuart, a Texasi Egyetem maja epigráfusa (feliratkutatója) szerint például a maják sosem mondták, hogy a világ véget érne, és sosem vizionáltak a rájuk hivatkozók által hirdetett katasztrófákat. 2012-ben ők csak a teremtés születésnapját ünneplik – azaz egy régi ciklus végét és egy új ciklus kezdetét

Keresztény „találmány”

A majákkal kapcsolatos tévhiteket cáfoló tudósok nem győzik felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy az apokalipszis egy igazi keresztény, más kultúrákban nem levő „találmány”, a korabeli mitológiákban – a majákéhoz hasonlóan – ugyanis inkább a ciklikusság dominál, miszerint a világ rendje kisebb és nagyobb körforgásokból áll. Körben forognak a napszakok, az évszakok, az emberi életszakaszok, így a régiek a természet mindtájára az időt és a történelmet is egy megújuló entitásként képzelték el – például a farkába harapó kígyó ősi szimbólumával. A ciklusokban szerepeltek különböző világkatasztrófák, de ezek nem pusztán valaminek a végét jelentették, hanem egyszerre egy új szárba szökkenését, a megújulást is jelentették. A vízözön története mindenhol a világ újra benépesülésével végződik, a skandináv mitológia Ragnarökjében pedig az istenek veresége után egy új, „megfiatalodott” istengeneráció ölti fel szüleinek fegyverzetét, és veszi át a hatalmat.

Ez a képzet gyökeresen más a Bibliában. A Genezisben elmesélt vízözön még igen ősi koncepciót tükröz a maga pusztulás-újrateremtés motívumával, de az Újszövetséget záró Jelenések könyve – ami természetesen gazdag ószövetségi hagyományból merít – már maga mögött hagyja a ciklikusságot.

Az Újszövetség nem megújítja, hanem lezárja az elnyomás és a szenvedés világi történelmét a Gonosz és a Jó küzdelmének víziójával. A monumentális küzdelem végén Jézus Krisztus mennyei királysága jön el. A keresztény apokalipszis – a szó görögül kinyilatkoztatást jelent − a maga koncepciójával tulajdonképpen minden világvége-mozgalom ősatyja és ihletője, minthogy az „egész történelem végét” hirdeti. Az Új Jeruzsálemet egyébként az egész középkorban epedve várták a mindennapok siralomvölgyétől szabadulni vágyó tömegek, s nem túlzás, hogy a kor embere az apokalipszis tükrében szemlélte a történelem eseményeit.

Személytelen csapás

De vajon a szélesvásznú meteorviharokra és térhatású özönvizekre a moziba ülő tömegek tényleg ugyanúgy a világvége bűvöletében élnek, mint elődeik? Nem valószínű. A szekularizáció korában is évtizedenként fel-fellángoló apokalipszisdivat ugyanis az eredeti koncepciót megfosztotta minden erkölcsi-emberi dimenziójától.

A vallásos apokalipszisekben a világ sorsa az emberi bűnök növekedésével van összefüggésben, s így a világ végének van egyfajta erkölcsi elszámolás jellege. A kereszténység pedig egyenesen az isteni üdvterv bevégzésének időpontjául teszi meg a világ végét, ennek megfelelően – különösen, ha nem történeti, hanem spirituális könyvként értelmezzük – erőteljesen ösztönöz az önvizsgálatra.

Jelen korunk világvége-vízióiból teljesen hiányzik ez a lelki mozzanat, a transzcendenciára irányultság, hiszen a szentség kigyomlálásával a megváltás helyett a túlélésre koncentrálnak. Az ember a modern apokalipszisekben nem bűneivel szembesül, hanem valami személytelen és megváltoztathatatlan csapással, amivel kapcsolatban a legtöbb, amit tehet, hogy túléli. Az embernek így az az érzése, hogy hiába a városokat elnyelő szakadékok, a Himalája csúcsáig felcsapó szökőárak, a kozmikus halálsugarak, a modern világvége mégis lapos, kisszerű.