Mi a véleményetek az alábbi írásról?

A lemenő nap sejtelmes fénye világította meg a messzi erdőt, a folyó békésen hullámzó felszínét, és a hídon álló lány csillogó haját. Úgy kapaszkodott a híd korlátjába, mintha arra készülne, leveti magát onnan... csak még nem gyűjtött hozzá elég bátorságot. De nem akarta a saját vesztét okozni... még nem. Ahhoz túl sok minden volt még a fejében és a szívében. Még túlságosan az elején volt mindennek... többek közt az életének is. Ahhoz, hogy vége legyen, még túl sok célja volt az életben. Egyetem, munka, felkapott karrier, sikerekben gazdag élet...

Családot nem akart. Ahhoz túlságosan szeretett önmagának élni. Egy akkora kötöttségnek, mint a gyerekek, még a gondolatára is hideg vízcseppek tömkelege borította el. Jó, ha fűződsz valakihez- egy bizonyos határig. Ezt az elvet vallotta

Ahogy nézett le a hídról, hirtelen elkapta az ihlet. De tudta, hogy ha most beszaladna a házba, hogy kihozza onnan vázlatfüzetét és előkotorja festékeit a fiók legmélyéről (csak ritkán alkotott), a lendület úgy illanna el, ahogy jött. Egy pillanat alatt. Mintha nem is létezett volna.

Úgyhogy maradt. Állt a hídon, hagyta, hogy az egyre inkább viharossá váló szél időről időre a hajába kapjon... mintha bármikor szárnyakká változhatna és elrepíthetné őt a saját hajzuhataga. Összeszűkítette szemeit, majd becsukta őket... előrébb dőlt a hídon...

Hirtelen úgy érezte, mintha eltűnne a lába alól a híd. Megszédült, elvesztette az egyensúlyát és előredőlt... csukott szemei kipattantak, de csak sötétséget látott...

Hatalmas dörrenés, majd minden elhallgatott. Nem zúgott tovább a szél, nem csörgött a folyó, sem viharosan, sem békésen. Sötétség, csönd.

Miranda!- hallotta meg hirtelen a saját nevét. Kedves hang volt, melyben meglepettség és enyhe félelem csengett.

Miranda!- szólította újra a hang. Egy kéz végtelen gyengédséggel ért az arcához, majd- ugyanilyen gyengéden- megütötte. Miranda érezte, hogy valaki felé hajol. Nagy levegőt vett, majd lassan kinyitotta a szemét.

Egy kicsi, kicsit néptelen, számára ismeretlen utcán feküdt. Egy vele körülbelül egyidős fiú mellette guggolt, és tartotta oldalra bukó fejét. Fekete, avagy sötétbarna haj, zöld szemek, fehér bőr, arcán félig mosoly, félig aggódás. Miranda felült a színes köveken és körülnézett. Rettenetesen fájt a feje, szédült és émelygett. Még mindig nem tudta, hol van, miért van ott, ahol van, hogy került oda és ki az, aki az előbb a nevén szólította és most ott térdel mellette, átkarolva őt és az arcát fürkészi.

Lett volna hozzá néhány kérdése. Hol vannak, ki ő, honnan tudja a nevét... de túlságosan zúgott a feje ahhoz, hogy azon gondolkodjon, melyiket tegye fel először. Csak bámult a fiúra, ő pedig rá.

Jól vagy?- kérdezte.

Ahogy vesszük.- megpróbált felállni, de mintha visszahúzta volna a föld.

Várj, segítek.- a fiú gyengéden segített neki talpra állni, majd elé állt és megérintette a homlokát. Miranda eltolta magától a kezét, összehúzta a szemeit, és kissé rekedten feltette azt a kérdést, amire leginkább szeretett volna választ kapni.

Ki vagy?- erre a kérdésre a fiú pislogott egy nagyot, szemei kétszer akkorák lettek, mintha nem akarná elhinni hirtelen, hogy a lány tényleg nem tudja, ki ő. Majd olyan arcot vágott, mintha egyszerre mindent megértene.

Nate vagyok. De ezt te pontosan tudod. Gyere, nem messze van egy rendelő...- és támogatni kezdte Mirandát, mintha lábadozna.

Ne, ne... nem! Jól vagyok. Nem megyek orvoshoz, Nate.

Mir, itt sétáltunk, te meg egyszer csak elájultál. Beütötted a fejed... Ha nem sokkolsz le, mentőket is hívok. Azt se tudod, ki vagyok, pedig két hónapja együtt vagyunk. Ezek után nem foglak megkérdezni, hogy akarsz-e esetleg orvoshoz menni, vagy sem!

Két hónapja együtt...? De hát most látja először ezt a fiút! Azt se tudja, mi van körülötte! Lehet, hogy egy másik dimenzióba került... Vagy a híd, az erdő, a folyó, a saját háza az, ami nem valós? Vagy lehet, hogy Nate tényleg a barátja, tényleg itt sétáltak, és tényleg emlékezetkiesése van, mert egyszer csak minden előjel nélkül összeesett és a feje a színes köveken koppant?

Hidd el, tényleg semmi bajom nincs... csak keveset alszom mostanában. Menjünk haza, jobb lesz, ha kialszom magam!- Miranda tudta, hogy alkalmazkodnia kell minden szituációhoz, mert nem akarta még jobban megijeszteni Nate-et, aki két hónapja a barátja és akire valószínűleg tényleg az alváshiány miatt nem emlékszik.

Rendben. Hazakísérlek és ott maradok veled. Ha holnap reggelre nem jön vissza az emlékezeted, akkor viszont megyünk az orvoshoz.

Nate átkarolta Mirandát, és elindultak. A lány nem tudta, hova mennek... a hídra gondolt, a lemenő napra, és a házukra... nyilván akkor oda tartanak, vagy nem?

Utcából ki, utcába be... a házak egyre szürkébbek, a látvány egyre barátságtalanabb... Nate nem sokat beszélt. Csak néha kérdezett annyit, hogy szédül-e, emlékszik-e, jobban van-e...

Egyszer csak megálltak egy különösen lepukkant, szürke, nem sokat sejtető panelház előtt. Nate belenyúlt a barátnője vállán lógó táskába, majd rövid keresgélés után előhúzott egy rozsdás kulcscsomót. Kinyitotta vele a kaput. Miranda eközben jobbnak látta, ha meg sem szólal. Csak remélni merte, hogy hamarosan visszatér az emlékezete, és fájó szívvel tudomásul veszi, hogy a patak menti házuk helyett ez az embersiló az otthona. És a szülei... teljes sötétség. Kik ők? Hogy néznek ki? Hol vannak most? Szívesen rákérdezett volna, de ahogy pillantása találkozott barátjáéval, jobbnak látta magában tartani.

A kapu kísérteties nyikorgással kinyílt, és a pár belépett rajta. Miranda, ahogy közeledtek a panelház ajtaja felé, melyről lepattogzott a festék, egyre inkább könnyezni akart. Folyó...! Híd...! Békés házikó...!

A ház ajtaján is beléptek. Áporodott szag, falfirka, üres üvegek...

Jobb lesz, ha lifttel megyünk.- szólt Nate és betessékelte Mirandát egy fülkébe, melynek vibráltak a fényei. Kis idő után megérkeztek. Nate egy ajtóhoz vezette barátnőjét, majd néhány perces kulcspróbálgatás után sikerült kinyitnia az ajtót.

Fekete-fehér. Állott szagú. Az otthonosság molekuláját sem lehet felfedezni benne. Barátságtalan. Hideg. Nyomasztó. Nincs napfény. Nincs virág. Nincs semmi. Miranda körülnézett a saját (?) lakásában, és két könnycseppet engedett szabadon. Barátja ránézett, a homlokát ráncolta, majd vigasztalóan magához húzta. A lány a vállába fúrta a fejét. Jól esett érezni Nate megnyugtató auráját és a belőle áradó féltő szeretetet, ugyanakkor biztonságot. Rövid csókot váltottak.

Feküdj le.- suttogta Nate és egy viszonylag melegebb hangulatú szobába vezette barátnőjét. Megvetett ágy várta. Mirandát rázta a hideg egy kissé, így jól esett lefeküdni és magára húzni a meleg takarót. Nate melléült és letörölte barátnője könnyeit. - Minden rendben lesz!- ígérte. Miranda bólintott.

Bárcsak emlékeznék minden egyes veled eltöltött pillanatra, Nate...-gondolta, és mély álomba merült.