Beszéd hibás vagyok segítség!?

Keress egy logopédust. Elvileg alsó tagozaton már a tanítódnak el kellett volna küldenie téged, ha már akkor is dadogtál.

Ha van az iskolában logopédus, fordulj hozzá; ha nincs, akkor a helyi Beszédjavítót keresd fel. Az osztályfőnököd egyébként tud segíteni (cím, időpont kérése stb.)

Plusz egy javaslat: szokj le a nákozásról, mert amiatt is csúfolhatnak majd. E / 1, jelen idő, feltételes módban az igei személyrag MINDIG -nék, soha nem -nék. Tehát (én) írnék, olvasnék, számolnék, dadognék, úsznék, rajzolnék, innék stb.

Sok sikert. :)

Ha addig nem tud "megjavítani" a logopédus, akkor talán az jó megoldás lenne, ha az első nap közölnéd a többiekkel, hogy beszédhibás vagy, és kérd meg őket, hogy ezen ne vidámkodjanak.

Ha nincs erre bátorságod, akkor a leendő ofőt is megkérheted, hogy az osztály előtt mondja el, hogy mi van veled.

És nem kell már előre izgulnod, hogy mi lesz. Középiskolába már nem óvodások járnak, akik csúfolódnának. Lehet, hogy mindenki téged akar majd dédelgetni, védelmezni. Ne láss mindjárt olyan borúsan. Tök jó lesz minden, majd meglátod!

Tetris válasza tetszik, bár én nem vagyok ennyire optimista. A csúfolkodás szerintem iskola-, de még inkább személyfüggő, és túl sok rosszat hallottam már... :(((

Viszont javítanék, mert most láttam, hogy elírtam az előbb; helyesen: "az igei személyrag MINDIG -nék, soha nem -nák".

Teljesen átérzem a helyzetedet, mert nálam is ugyanez van. Én 33 éves vagyok, és 10 éves koromban jelentkezett először. Azóta a mindennapjaim része.

Rohadt egy dolog ez. Latens dadogó vagyok, ami azt jelenti, hogy vannak esetek, amikor folyékonyan beszélek, és van olyan is, hogy képtelen vagyok megszólalni, illetve azt, hogy szabad beszélgetés közben megtanultam helyettesíteni a nehéz szavakat, olyannyira, hogy a munkahelyemen, ahol 10 éve dolgozom, sokan nem hiszik el nekem, amikor valamiért előjön ez a téma. A dadogásom függ attól, hogy mennyire vagyok kipihent, mennyire stresszelek azon, hogy most mi lesz. Önbizalomfüggő is. Ha egy társaságban alárendelem magam, akkor azonnal nehezen kezdek beszélni, és inkább csak hallgatom. Ha "vezetőként" lépek fel, akkor viszont már egész jól megy. Csak ront a helyzetemen, hogy Romániában élek, és sajnos román nyelven nagyon rossz a helyzet, szinte totális logofóbia áll fenn, ami azt jelenti, hogy ha románnal kell beszélnem, még a nevemet sem tudom elmondani neki. És el sem tudom magyarázni neki, hogy mi a szitu.

Az első, hogy tényleg keress fel egy szakembert. Állj úgy hozzá, hogy ha segít, akkor szuper, ha meg nem, akkor ugyanott fogsz tartani, ahol most vagy. Tehát veszíteni nem tudsz vele. Nálam a szakember valamiért kimaradt, pedig nagyon jó tanítónőm volt (általános 3.-ban jelentkezett a beszédhibám), anyum pedig orvosnő. Hát így jártam.

Az első dolog, amit mindenképpen meg kell tenned, hogy egyenként szólsz a tanároknak. Fontos, hogy tudjanak róla. Lehetőleg nyugodt körülményeket keress, amikor tud figyelni tud rád. Légy illedelmes, és érezze, hogy ez egy fontos dolog. Ott és akkor ne poénkodd el. Ez éppen olyan "fogyatékosság", mint amikor valakinek a mozgásával van gond, és a tanár odafigyel, hogy ne úgy dolgoztassa, mint a többieket, csak ugye a mozgásos dolog látványosabb, és könnyebben megtanulnak vele élni az emberek (ill. a társadalom is jobban kezeli), míg a beszédhibások folyamatosan azon fáradoznak, hogy valahogyan eltitkolják, és normális embereknek tűnjenek. Ez meg épp fordítva sül el, mert ha normálisnak gondolnak, akkor az elvárásaikat is egy normálishoz mérik, ami ugye már nem jó nekünk. Miután szólsz a tanároknak, már "védve" vagy, abban a tekintetben, hogy onnantól az ő lelkiismereti és szakmai felelőssége, hogy hogyan jár el veled szemben. Normális pedagógusként tudni fogja, hogy kerülje azokat a szituációkat, amiket mi, dadogók nyilvános megaláztatásként élünk meg (amikor tömeg előtt elakadunk). Ha szakmailag nem jól jár el, akkor fel lehet lépni szülői segítséggel, akár még a tanári posztjának is keresztbe lehet tenni. Ezt olyan esetekre értem, mint nálam a román tanárnőm, aki az osztály előtt azzal poénkodott, hogy néma vagyok. Ez hatodikban volt, és a 12-13 éves osztálytársaim is ledöbbentek a tanár viselkedésén. Valószínűleg ennek köszönhető ma a román nyelvi logofóbiám. Gyerekként sz.rul éltem meg, de már valahogy megszoktam a beégéseket, tehát egy volt a sok közül. Viszont felnőttként úgy állok hozzá, hogy ha az én gyerekemnek lesz ilyen gondja, és ezt teszi vele egy tanár, azt huhh.. az a minimum, hogy kirúgatom, de legalábbis úgy meghurcoltatom szakmailag, amíg egy üzletben nem végzi kiszolgálóként, és még adjon hálát az Istennek, hogy nem vertem össze az iskola szeme láttára.

Bocs, kicsit hosszúra sikerül, és el is kalandoztam, de megosztom a tapasztalataimat, mert ugyanezen átmentem, és túl sok dolog van, amit fontosnak érzek megosztani.

Szóval, ezen ne őrölj, a legtöbb tanár jó fej, és tudják kezelni az ilyen helyzeteket.

Volt egy pont, ahol drámai változáson ment át az életem (jó irányban), ez pedig az volt, amikor úgy döntöttem, hogy lesz.rom az egészet, poénra veszem, oszt aki akar csodálkozzon rajta, a többi meg pont bekaphatja. Innentől már 99%-ban eltűntek a rossz élmények, és vidámság lett mindenhol.:) Társaságban van úgy, hogy kezdek mondani egy viccet, de félúton már megbánom, mert rájövök, hogy a poént nem tudom kimondani. Ahogy haladok vele, van egy kis drukk, hogy hátha mégis sikerül, de persze nem sikerül. Nagy kerek szemek körben rám, én meg hallgatok, mint egy tök, próbálkozom pár másodpercig, aztán bevágom, hogy "guglizzatok rá a poénra, mert megnémultam, és ezt ugyan még fegyverrel sem szeditek ki belőlem." Én meg már sz.rok az egészre, és röhögök magamban, mert jó poénja volt a viccnek, és de rossz nekik, hogy nem hallották!:))

Akkor a legkönnyebb, ha egy átlagos fogyatékosságként fogjuk fel ezt az egészet. Most képzelj el egy szitut, hogy mankóval jön egy illető, akinek egy lába van, és egy valaki gúnyos megjegyzést tesz rá, hogy egy lábú. Hogyan fog jól kijönni a srác ebből? Ha elszégyelli magát, és vörös arccal továbbáll, azzal semmiképp. Sajnálkozás lesz belőle, fagyos levegő, a hangulatnak lőttek. Ám, ha visszaszól, hogy "Igen, ez pont elég ahhoz, hogy tökönrúgjalak vele!", akkor röhögés tör ki körben, és mindenki úgy könyveli el, hogy az egylábú fickó jó fej, a másik meg mekkora bunkó. Érted, mi a különbség?

A sulit túl fogod élni, a tanárok megértőek lesznek, és kezelik a helyzetet. Ha meg nem, akkor teszel rá.. van, akinek a szaladás nem megy, neked a beszéd nem. És akkor mi? Van ezer másik dolog, amiben jó vagy, illetve jó leszel, és kész. Csak mi, dadogók szoktuk túlmitizálni az átlagemberek helyzetét, valójában igen kevéssel cserélnék, ha cserélnék egyáltalán. Legalábbis még olyannal nem találkoztam.

Az életben pedig egy sor praktika létezik, amivel ki tudod rántani magad a helyzetből. Apró füllentések. Pl. a bankban kérték a nevemet, tudtam, hogy el fogok akadni, ezért elmutogattam neki, hogy most jövök a fogorvostól, és bocsi, itt a személyim, használja, ha akarja. Így nincs szánalom, sajnálkozás, csak egy mindennapi szitu, és megy tovább az élet.

Huhh.. nagyon nagyon sokat tudnék mesélni még erről, de már így is túl hosszú az irományom.. Az esküvőnket halogattuk évekig, mert rettegtem tőle, hogy a szent eskünél elakadok a tömegek előtt. Az unitárius és katolikus egyház egyáltalán nem segített, mert eskü az kell! Arra a kérdésre, hogy akkor a némákkal mi van, az volt, hogy nekik létezik eljárás, de ön nem néma. No.. Az unitáriusok némileg rugalmasabbak voltak, és előző este tettük le a szent esküt, 2 tanu jelenlétében (legjobb barátaim), elnyögődöztem valahogy, közben olyanokat gondoltam a papnőről, ami nagyon nem illett a helyzethez, és különösen nem a templomhoz. Ha lett volna kereszt fölötte, és megfogan a kívánságom, akkor biztos ráesik és agyonüti ott helyben.:)) De túllettünk rajta, a másnapi szertartáson közölték, hogy eskü elmarad, mert a pár már túl van rajta, és kész.

Itt most le is állok, de ha szeretnéd, privátba folytathatjuk a beszélgetést. És azt hiszem, Lustanyu mottója illik ide a leginkább: "Röhögj magadon, és az Isten is megsegít!"

Meg kell, hogy védjem a srácot! Már bocs, de közted és a srác között (meg köztem) az a különbség, hogy ő tudja, miről beszél, neked pedig fogalmad sincs, hogy miről beszél ő.

"Nyilvánvalóan egyáltalán nem akarod megoldani a problémádat,"

De, meg szeretne szabadulni ettől, például ezért van itt ez a kérdés is.

"hiszen ha így lenne, nem itt sírnál,"

Egy gyerekről beszélünk, nem egy cégvezetőről, aki pikk-pakk megold dolgokat. Ha tudnád, miről van szó, azzal is tisztában lennél, hogy a beszédhibával küzdő emberek életének legalább a fele arról szól, hogy szó szerint rettegnek a kínos helyzetektől. A dadogásnak annyi formája és változata van, hogy nekem például 30 éves koromig lövésem sem volt róla, hogy ez a bajom, egy rohadt leírás sem passzolt, és igen, épp itt, a gyakorin világosítottak fel, hogy mi a gond.

"hanem már rég szóltál volna a szüleidnek, hogy vigyenek el logopédushoz,"

Ezt egy normális esetben nem a gyerek kezdeményezi, hanem a szülő. Szerintem Te sem találkoztál még olyan gyerekkel, aki odaáll az anyja elé, és azt mondja: "Figyu muter, vigyél már el végre egy logopédushoz, mert a t.k.m tele van már vele, hogy a nyálam is folyik, ha kínlódok a beszéddel, és nekem nincs rá pénzem!". A gyereknek fogalma sincs, milyen jellegű zavarok léteznek, nem tudja, mi az a diszlexia, diszgráfia, tónusos vagy klónusos dadogás, egy dolog van a fejében: hogy nem akar másnap a táblánál felelni, mert hiába tanult egész délután, a táblánál nem tudja elmondani, és zavarában meg szégyenében úgy is csak az lesz, hogy "nem készültem, tanár úr!"

"de persze panaszkodni mindig könnyebb, mint tenni is valamit..."

Együttérzésből egyes! Te egyszerűen figyelmen kívül hagyod azt a tényt (vagy lövésed sincs róla, és valszeg nem is érdekel), hogy ez fiatalkorban hogyan csapódik le. B.szki, élj túl egy ilyen gyerekkort, és utána legyen ekkora arcod! Gondolom, a Király beszéde c. filmet is végigröhögted, hogy "Nézd má, milyen bénaaa!.. Ha-haa!.."

Feltehetően, most hiába papolok neked arról, hogy ilyen esetekben egyáltalán mennyit számít, ha az ember talál egy magához hasonlót, és érzi, hogy a másik tudja, miről beszél. Nem kell cs.szegetni, megkapta ő már az élettől.

Maximálisan egyetértek a 8. válaszolóval: a szülőknek kellene / kellett volna lépni; másodsorban pedig a pedagógusoknak. Persze ha ezt elmulasztották, a gyerek nyugodtan szólhat, kérheti, hogy vigyék el vizsgálatra. De alapon a szülők törvényben is szabályozott KÖTELEZETTSÉGEI között szerepel az étkeztetésen és a taníttatáson felül például a gyógyíttatás is. (És akkor még az egészséges lelki fejlődéshez szükséges dolgokról nem is esett szó.)

Mulasztás esetén külső segítséget is lehet kérni (az iskolákban az ifjúságvédelmi felelőstől, vagy akár a gyermekjóléti szolgálattól). Súlyosabb esetben a gyermeke(ke)t védelembe veszik, és a családgondozó rendszeresen ellenőrzi, hogy a szülők betartják-e a számukra előírtakat. Ha nem, akkor akár ki is emelhetik a családból a gyereke(ke)t; bár szerintem ha nincs befogadó rokon vagy ismerős, aki vállalná a nevelőszülőséget, akkor még a hanyag család is jobb, mint a nevelőintézet.

Persze nem gondolom, hogy ez itt ennyire gázos helyzet lenne, csak leírtam a miheztartás végett. Merthogy sajnos ilyen xarul működik ez a rendszer és a világ: az emberek többsége csak a jogaival van tisztában, a kötelezettségeivel nincs. Rengeteg jogsértés van sajnos, és az emberek nem is tudják, hogy lépniük kellene; vagy közömbösek, és nem foglalkoznak másokkal. Ha pedig mégis, akkor jön a bürokrácia, ami Magyarországon döbbenetes méretekben van jelen. :(((

Visszatérve az eredeti problémához: ha a kérdező már elég "nagy", intézkedhet egyedül is; mint említettem, elvileg a tanárai tudnak segíteni.

Üdv. :)