A király/uralkodó hol harcol?

Alapból a királyok nem harcolnak. Ők irányítanak.

A sakk jó példa erre. Abban is a királyt hátul tartják mivel a király a legértékesebb bábú és ha elbukik vége van a meccsnek.

Persze voltak királyok, akik harcoltak, de őket lovagkirálynak nevezzük. Ilyen volt pl II. Nagy Lajos magyar lovagkirály. Az ilyen királyok általában híresek és elismertek voltak bátorságuk miatt. De hátránya volt az hogy csatában is estek el így viszonylag fiatalon meghalva.

12

Ne keverjük a két Lajost. I. (Nagy) Lajost valóban lovagkirálynak nevezték, de ő nem csatában halt meg, mint II. Lajos

Az újkorban a hadviselés egyébként jelentősen átalakult a középkorhoz képest.

A középkorban egy-egy csatát egy lovasroham eldöntött vagy esetleg lovagi párharcokká alakult a csata. A lovagkirályok, akiknek életmódjukhoz tartozott a lovagi bajvívás, a test test elleni csata, mert mint lovagok, ezt tanulták gyerek koruktól fogva, természetes volt, hogy a tőlük személyi függésben lévő vazallusainak az élére álltak egy-egy lovasroham alkalmával a csatában. Az uralkodói szerep is kicsit más volt, a középkorban egy jó király erényei között ott voltak a harci erények is, mert a király egyúttal lovag is volt. Eleve ez egy más mentalitás, más hozzáállás, más kultúra.

Addig a középkor végén a zsoldosseregek megjelenésével, illetve az újkorban ez az egész jelentősen megváltozott. Egyrészt, az államigazgatás is differenciáltabb és szakszerűbb lett a középkorhoz képest, az újkori abszolutista, bürokratikus államok irányításához másfajta uralkodói felkészültség kellett, mint a kopjatörés vagy a kardvívás. Persze időnként villogtak a csilivili páncéljukban a királyok, de ez a középkor hajnalán inkább már csak reprezentáció volt, mint II. Lajos esetében is, és nem a valódi életmódjuk. A 16. századra a lovagi életmód mondhatni eltűnt, bár főúri udvarokban voltak még lovagi párviadalok, de ezek inkább idővel látványosságok lettek, az udvari "show" részei, és nem a valódi, megélt életmód, mint a középkorban. A csatatereken is megváltozott, lehanyatlott idővel a lovagi nehézlovas támadások szerepe.

Ezzel együtt új fegyvernemek jelentek meg, illetve a csatatéren ezeket a fegyvernemeket össze kellett hangolni, kombinálni kellett. Az újkorban egy háború képe teljesen másképp festett, óriási, több tízezres seregek vettek részt egy-egy hadjáratban, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ezek tömött sorokban meneteltek, majd az ellenséges sereggel felálltak szemtől szembe és csatáztak. Pont ez volt az, amit legjobban igyekeztek elkerülni a hadvezérek. A háború ehelyett inkább abból állt, hogy térképek, terepasztalok felett görnyedtek, ahol fel voltak rajzolva a folyók, hegyek, átkelőhelyek, ivóvízforrások, fontosabb települések, és azon gondolkodtak, hogy ilyen-olyan csapattestekkel mit szálljanak meg, és mit ne. Egyfajta sakkozássá vált, stratégiai agymunkává a háború, az volt a lényeg, hogy egy frontális csata elkerülésével (hogy a sereg egyben maradjon) hogy tudják a harctéren úgy elhelyezni a csapattesteket úgy, hogy az akaratukat rá tudják kényszeríteni az ellenfélre. Persze voltak kisebb-nagyobb ütközetek, de ezek felderítő csapatok, előörsök, udóvédek harcai voltak, és időnként ezekből fejlődött ki egy nagyobb csata, ha a hadvezérek nem vigyáztak, vagy rossz döntéseket hoztak. Emellett nagyon bonyolult logisztikai feladatokat kellett megoldani, biztosítani kellett a több tízezer ember élelmezését, fegyver (lőszer) utánpótlását, amelyeket persze az ellenfél taktikája igyekezett akadályozni, és ők is az ellenfelükét. Gondolni kellett a visszavonulási útvonalakra, és előre kellett következtetni, hogy az ellenfél is ugyanezeket hogy oldja meg, és ezt minél jobban akadályozni. Egy újkori háború nagyrészt ebből állt, és nem abból, hogy a hadvezér vagy a király a serege élére állt és ordítva vágtatott neki az ellenségnek...

Ehhez a fajta logikai "játékhoz" viszont mély szaktudás és komoly felkészülés kellett, de nem csak kardforgatás tekintetében, hanem rendes hadtudományi, azaz iskolai képesítés kellett hozzá. Vagyis amikor arról beszélünk, hogy az 1700 vagy 1800-as években egy hadvezér vagy király a sátorban görnyed a térképasztal felett és nem a hadai élén vágtat az ellenség felé, az nem a gyávaság-bátorság kérdése, hanem egyszerűen a hadvezérnek nem az volt a feladata, hogy konkrétan ő harcoljon. A sereg irányítása és a fent vázolt feladatok ellátása az önmagában egy olyan feladat volt, ami igenis igényelte, hogy a hadvezér a sátorban görnyedjen és papírokat körmöljön. Nem véletlen, hogy az újkorban az uralkodók többsége részt sem vett a háborúkban, Nagy Katalin is Voltairrel levelezett Szentpéterváron, miközben a hadai elfoglalták a Krími Tatár Kánságot... Erre lehet azt írni, hogy miért van neki Nagy mellékneve, ha ott sem volt a hadszíntéren? Lehet, hogy nem volt ott, de azt az államot mégis ő rázta gatyába, reformálta meg, amelynek ipara, gazdasága, oktatása ki tudta állítani azt a hadsereget, amellyel hódításokat végzett a jól képzett hadvezérei révén. Az újkorban inkább ez volt az uralkodók feladata, az államigazgatás, államszervezés, és nem a csatatéren való vitézkedés.