Tudtok-e jól szavalható verseket?

egy ismerősöm (lány) ezzel nyert középiskolai szavalóversenyt:

[link]

Nemzeti Dal

Himnusz

Szózat

Örömóda

Haláltánc Ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!"... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfutta, mint egy porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:

"Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?"

S az nyílt: keszeg magiszter

táncolt végig a szobán,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,

s nincs seb, mit hegged nem takar,

igyál, testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar."

- Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

..."Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugráltunk bakot."

"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

- Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:

"Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből már senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény..."

S az ablakon röhögve lépett

be az utolsó vőlegény:

"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát lárva

ágyékod hervadt bíborán!"

- Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: "Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincsed elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem."

- Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: "ne még, ne még",

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

"engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivart ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát" -

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

- Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

"Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig."

"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"

s vállára vette jéghideg

kezét , míg felrobbant a lombik:

"Aludni mégy most, mint a töbiek.

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvétvasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

"Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -

légy pápa vagy próféta, rózsás

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn - én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!"

- Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!"

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

- A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Francios Villon

Ha humoros vers kell (és fiú vagy), akkor szerintem ez főnyeremény:

Heltai Jenő: Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Lángol vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe kérem nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom :

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat !

Ez mondjuk nem humoros, sőt... Viszont gyönyörű, és jól szavalható:

Sajó Sándor

Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán

A fölriasztott utolsó bölény,

Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván

Búd vadonának reszkető ölén ;

És én, mint véred lüktető zenéje,

Ahogy most lázas ajkadon liheg,

A hang vagyok, mely belesír az éjbe

És sorsod gyászát így zendíti meg :

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,

S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom

Mivé tettétek az én szép hazámat?

Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,

Rút becstelenség magad és neved, -

Én mit tegyek már? - Romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása

Mesének oly bús, sorsnak oly magyar :

A sírgödör hát végképp meg van ásva,

A föld, mely ápolt, most már eltakar ;

Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,

De kínja vád s a csillagokra száll,

Ha végzetem lett magyarrá születnem :

Magyarnak lennem mért ily csúf halál ?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának,

És sírt, vesztére, önszántából ás,

Hol száműzötté lett a honfibánat

És zsarnok gőggé a honárulás, -

Hol a szabadság őrjöngésbe rothad

S Megváltót s latrot egykép megfeszít,

Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -

Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,

Az éjszakába rémes hang üvölt,

Lehullt az égből a magyar jövendő,

Milljó göröngyre omlik szét a föld ;

De bánatomnak dacra-lázadása -

Mint őrület, mely bennem kavarog -

Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,

Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,

Ahány megyar rög innen elszakad ;

A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,

Kiásom a földből a holtakat :

Meredjen égnek körül a határon

Tiltó karjuknak végtelen sora,

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen

Se vér, se alku, se pokol, se ég -

Akárhogy dúl most szent vetéseinkben

Idegen fajta, hitvány söpredék :

E száz maszlagtól részegült világon

Bennem, hitvallón egy érzés sajog : Magyar

vagyok, a fajomat imádom

És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,

Csak magyar földön és csak magyarul.

Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,

Jobb is, ha szárnyam már most porba hull :

De ezt a lelket itt hagyom örökbe

S ez ott víjjog majd Kárpát havasán

És belesírom minden ősi rögbe :

El innen rablók, - ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat

És ott égek majd minden homlokon

S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat

A jó Istentől visszazokogom ;

És megfúvom majd hitem harsonáit,

Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt :

Bölcsővé lesz még minden ravatal, -

Havas Kárpáttól kéklő Adriáig

Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Most, hogy visszanézem, rossz helyről másoltam be, az egyik versszakban van egy kis hiba, íme helyesen:

"A mindenségbe annyi jaj kiáltson,

Ahány magyar rög innen elszakad ;

A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,

Kikaparom a földbűl a holtakat :

Meredjen égnek körül a határon

Tiltó karjuknak végtelen sora,

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!"