II. világháborúban a 2. front megnyitása után a németek miért nem ásták be magukat nyugaton úgy mint az I. vh-ban tették?

Miért?

Nézd meg a két háborúban alkalmazott repülőgépeket, az általuk ledobható bombákat, az utóbbiban tíz tonnás is volt, elképesztő rombolóerővel.

A második világháború tűzfegyverei sokkal hatékonyabbak voltak, viszonylag rövid idő alatt bármilyen erődöt le lehetett rombolni.

Természetesen mindenhol próbálkoztak a beásással, a hadsereg már csak ilyen, a háborúkba mindig az előtte lévő háború tapasztalataival mennek, de csupán egy csekély helyzeti előny származott a beásásból, a lövészárkokból.

Vegyük például a kurszki csatát. Délen Mannstein páncélosai könnyedén áttörték a több hónap alatt masszívra kiépített orosz védelmet, itt zajlott le a prohorovkai páncélos összecsapás, amikor tankok tankok ellen törtek tűz és lángtengerben, a bevetett gyalogság sorsa pillanatok alatt eldőlt. A németek is megsínylették alaposan az összecsapást, de a szovjet gárda harckocsihadsereg porrá lett zúzva és a német Breit III. páncéloshadserege hídfőt foglalta Pszjol folyón, gyakorlatilag nyitva állt az út Kurszkig, amikor Hitler leállította a Citadella hadműveletet, mert a szövetségesek partra szálltak Szicíliában és csapatokat kellett Olaszországba szállítani, mert Hitler beijedt, hogy dél-Európát elvesztheti. Északon ugyan meg tudták állítani az oroszok a német rohamot Kurszknál, de ez köszönhető volt annak, hogy ott a terep olyan volt, hogy a németek csak egy szűk sávban támadhattak, ahová ötször annyi aknát raktak az oroszok, mint Moszkvánál és Rokosszovszkij Központi Frontja húszezer löveg tűzfüggönyével lehetetlenné tette a német előrenyomulást, bár azért itt is húsz Km mélységig sikerült a németeknek előreverekedni magukat a csata végéig, felszámolva a lövészárok rendszert.

Csak azoknak hasonló egy löveg, egy ágyú, akik nem értenek hozzá, már a két háború között óriási volt a fejlődés, de a háború alatt, amikor semmi sem volt drága, a használt lövedékek, gránátok még rombolóbbá váltak. A Hummel nehéz robbanógránáttal bármilyen erődöt le lehetett rombolni, Szevasztopol erős védelmét, egy többszörösen kiépített beton védelmi rendszert ezzel lőttek miszlikbe, vagy meg lehet említeni a tengeralattjárók bázisait is, ahol öt méter vastag betonacél födém védte a hajókat, de mégis lebombázták.

Természetesen mindenhol beásták magukat a katonák és volt is valami haszna, mert annál jobb volt, mintha a nyílt mezőn álltak volna védtelenül, de olyan jelentősége már nem lehetett, mint az első világháborúban, a tűzerő felülmúlta ezt a védekezési formát.

Amint tudod, a háború az atomfegyver kifejlődésével ért véget, de ez csak jellegileg volt egy nagy előrelépés, mert Tokyo, Drezda, Hamburg hagyományos bombázásának több volt egyenként a halálos áldozata, mint az atomcsapást szenvedett városoké és ez mutatja a fegyverek, vagy az alkalmazott harceljárások hihetetlen fejlődését, hatékonyságát a második világháborúban.

Annyit még hozzátennék, ha érdekel.hogy a lövészárok ismeretlen volt a harcászatban korábban, bár már egyre nagyobb szükség lett volna valami hasonlóra, mert már az amerikai polgárháborúban volt olyan fegyverzet, ami rendkívüli, addig szokatlan veszteségeket okozott.

A búrok találták ki, hogy a jól felfegyverzett és harcedzett brit hadsereg ellen így védekezzenek, de érdekes módon senkinek nem szúrt szemet, a kiképzés továbbra is a hagyományos módon folyt még a brit hadseregben is, az árokásásról azt tartották, hogy gyávaság és amelyik katona erre szorul, az elveszti a lendületet, a szuronyroham volt a fő harcászati megoldás és ennek megfelelően az első világháború hadmozdulatai lendületesek voltak.

A belga erődöket a német nehéztüzérség rövid idő alatt szétlőtte és bár nem számítottak akkora veszteségekre, mint amik voltak, a német hadsereg elég jól haladt Belgiumban a Schlieffen terv ütemterve szerint.

A brit expedíciós haderő csekély létszámban volt ekkor még jelen a kontinensen és a létszámukhoz képest nagy terület védelméről kellett volna gondoskodniuk és itt történt meg először, hogy egy búr háborút megjárt brit veterán parancsnok lövészárokba dugta kis csapatát, bár ez ellenkezett a harcászati előírásokkal és a rohamozó németeket, akik főleg diákok voltak, egyenesen az iskolapadból vonultak be, halomra lőtték, több tízezret, a temetőjük ma is megvan és mindenki gyermekgyilkosságnak tartotta az esetet.

Viszont azonnal felfigyeltek rá és egyre több helyen kezdték alkalmazni a beásást, eleinte kezdetleges módon, de ez mégis hozzájárult a Schlieffen terv befuccsolásához, végül mindkét fél komolyan beásta magát és a lövészárok technikákat egyre fejlesztették, meg az ellene való harcmodort is.

Gyakorlatilag már ekkor többször előfordult, hogy a nagyobb offenzívák alkalmával áttörték a védelmi rendszert, de a saját terveik rugalmatlansága akadályozta meg őket többnyire, hogy folytassák az előrenyomulást, hogy kihasználhassák a helyzetet.

Főleg a nehézkes kommunikáció volt az oka a sikertelenségnek, a telefonvonalak sérülékenyek voltak, azokat nem lehetett kihúzni a támadó csapatokhoz, mert szétlőtték őket, így az üzeneteket hírvivők vitték, akiket gyakran lelőttek, mielőtt célba értek volna. A Somme-i csata alatt a franciák sikeresen elfoglalták a németek első, sőt néhol a második vonalait is már reggel, ám a saját tüzérségük tüze akadályozta a további előrenyomulást, még délután is ott tartottak, ahol reggel, pedig üres területet lőttek, ám így a németek estére helyreállították a megroggyant védelmüket és másnap a további francia támadást már vissza tudták verni, de a németek is hasonlóan jártak több alkalommal a verduni csata során, így nem a lövészárkok állították meg a nagy offenzívákat, hanem a rossz kommunikáció, amely a technológiai fejletlenségből adódott mindkét oldalon.

Na persze a szokatlan lövészárok harcmodorra sem voltak felkészülve, gyakran téves döntéseket hoztak, például srapnellel lőtték a szögesdrótokat, amelyek nem tettek abban kárt, így a roham vérbe fulladt, meg aztán mind a védekezési, mind a támadási taktikák folyamatosan változtak, tanultak a kudarcokból, így a háború végére már a lövészárokharc elért abba a fázisba, hogy egyre kevésbé volt tartható, már az akkori fegyverzet ellen sem, így gyakorlatilag már az első világháború végére elavult lett a lövészárok hadviselés.