Miért nincs barátom?

15 éves vagyok, kilencedikes és soha nem volt barátom, nem udvaroltak nekem, nem tetszettem fiúnak, nem randiztam, szóval egyáltalán semmi.

Mondhatjátok azt, hogy fiatal vagyok és van még időm, tudom, hogy ez így is van, de nagyon nehéz nekem úgy, hogy azt látom, hogy az osztálytársaim zömének van vagy volt barátja és folyton azt hallom, hogy ki kivel randizik, kinek ki jön be, ki kivel fog összejönni.

Már a barátnőmnek is van barátja. Ezzel a “barátnőmmel” nem találkozunk valami gyakran, màr nem állunk olyan közel egymáshoz, de láttam, hogy a közösségi oldalakon belájkolgatta az összes szerelem témájú posztot, aztán egyik nap jövök hazafelé és látom ölelkezni egy fiúval. Nem akartam zavarni, ő sem vett észre, úgyhogy mentem tovább, és egyre szomorúbb lettem, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy mindenkinek van valakije, mindenki boldog párkapcsolatban él körülöttem, csak én nem.

Anyukámnak is volt barátja ennyi idősen, azt mondta, őt szerették a fiúk, sosem volt egyedül.

Amúgy, ha bunkó lennék, idegesítő, nagyon furcsa vagy csúnya, akkor megérteném, de a többiek szerint sincs velem semmi baj. Normális vagyok, kedves, van humorom, megbízható vagyok stb. Külsőre azt mondják, hogy szép vagyok (ezt néha én is így gondolom, néha nem, sajnos nincs sok önbizalmam), normál testalkatom van, adok magamra, normálisan öltözködöm.

Az utcán sokszor megszólnak, utánamfordulnak vagy csak alaposan megnéznek. Egyszer még a BKV ellenőr is mondta, hogy milyen szép vagyok. Volt olyan is, hogy valaki megkérdezte, hogy van-e barátom, mondtam, hogy nem és visszakérdezett, hogy hogyhogy?

De ennek ellenére például az iskolában (meg máshol is) semmi.

Nem tudom ennek megfejteni az okát.

És van egy viszonzatlan szerelmem is. Azt a fiút sem tudom teljesen elfelejteni.

Már nagyon vágyom egy barátra. Biztos, hogy több lenne az önbizalmam, nem lennének ilyen szürkék a hétköznapjaim, érezném, hogy valaki szeret, a családomon kívül.

Erről még senkinek nem beszéltem, hogy ez engem mennyire zavar. Gondoljátok, úgy jobb lenne? Anyukámmal jó a kapcsolatom, de kicsit szégyenlős vagyok ezzel kapcsolatban. Apukámmal soha nem beszéltünk ilyenekről, szerintem ő bele sem gondolt abba, hogy nekem akár lehetne barátom. Még kisgyerekként kezek. Olyan barátnőm nincs, akivel ezt megtudnám beszélni. Apukám barátnőjével tök jó beszélgetni(elváltak a szüleim), de nekem olyan fura lenne vele erről beszélni, de nincs is olyan alkalom, hogy apám ne lenne ott, szóval... nem tudom mit tegyek, ezért is ide írtam ki.

Olyan szerencsétlennek, bénának érzem magam. Sajnos nem látok esélyt arra sem, hogy a közeljövőben lesz barátom. Az iskolából nincs senki, aki tetszik, vagy aki tetszik, azt nem érdeklem. Iskolán kívül sem volt semmi, akárhova mentem. Ismerősök között sincsenek nagyon fiúk (értem ezt úgy, hogy valamilyen rokonnak, ismerősnek a fia). Tanácstalan vagyok és egyre boldogtalanabb.

Légyszi, ne trollkodjatok és olyanokat ne írjatok, hogy nekem még tanulnom kéne és nem kéne ezzel foglalkoznom (jó tanuló vagyok egyébként). Akinek tanácsa, véleménye vagy saját tapasztalata, története van, azt megköszönöm, ha leírja.