Hogyan oldhatnám ezt meg?

Előre szólok, kicsit hosszú lesz. Tizenöt éves (kilencedikes) lány vagyok. Még soha nem volt barátom, de van fiú, akit szeretek (nem mondanám szerelemnek, de több annál, hogy tetszik). Igazából nem tudom miért nem volt barátom és miért nem jövök be senkinek. Az anyum, meg tesóm (22 éves) ismerősei azt mondták szép vagyok. Gondolom ez a generációk közti ideál különbség, a tesóm haverjai részéről meg sima jófejség.

Külsőre: kicsit sem nem vagyok kövér, sőt... (168 cm/51 kg) Testileg későn érő típus vagyok, de ez az egész családomra jellemző. Egyáltalán nem tartom magam különös szépségnek, inkább azt mondanám, hogy kellemes a kinézetem, szóval nem is előnyöm, de nem is hátrányom.

A személyiségemet megpróbálhatom jellemezni, bár nem hiszem, hogy néhány sorból átfogó képet kapnátok rólam, de hátha :) Kicsit mindig kilógtam a sorból, de soha nem voltam kitaszítva az osztályomból, sőt általában a "menők" közt tartottak számon. Mindig más témák érdekeltek, mint a többieket. A komolyabb könyveket és komolyabb filmeket szerettem. Az osztályom nagy része popzenét hallgatott, én mindig metált, rockot, punkot, bluest... Mielőtt bárki is azt hinné, hogy az átlag fölé emelem magam, nem így van. Szerintem az a normális, hogy tini lány tini regényeket olvas és tini filmeket néz és tini zenéket hallgat. De engem nem igazán érdekeltek és érdekelnek ezek... Annak ellenére, hogy egyszer sem voltam első tanuló, nagyon könnyen ment a tanulás és a memorizálás. A családommal nagyon jó a kapcsolatom. A tesómmal és anyummal rengeteget beszélgetek, még apuval is, bár ő néha kicsit túl szigorú. Vannak barátaim, akikkel néha összejövünk egy közös filmnézés, pizzázás, dumálás erejéig.

Ősztől új suliba járok. Persze, nagyon hiányoznak a volt iskola- és osztálytársaim, a régi tanáraim. Meg a jegyeim is romlottak egy keveset (erősebb iskolába kerültem), de mindent összevetve jól érezném magam a bőrömben, ha... Ha lenne barátom. A suliban kimegyek szünetre, legalább 7 párt látok a folyosón együtt lenni. Nem zavarnak, csak mindig eszembe juttatják, hogy nekem nincs senkim, és nem kellek senkinek. Akaratomon kívül folyton ezen gondolkodom. Néha észre sem veszem, kajálok vagy épp órán ülök, és azon töprengek, hogy mit csinálok rosszul, hogy nincs pasim. Néha attól félek, hogy soha nem is lesz, és egyedül halok meg :/ Pedig nagyon szeretném, hogy majd legyen férjem és gyerekeim. Szóval, a kérdésem nem az, hogy mi tegyek, hogy legyen barátom, hanem, hogy mit tegyek annak érdekében, hogy ne készítsen ki ennyire ki az egyedül lét. Tudom, hogy nem késtem le az életről vagy a párkapcsolatokról, de szinte minden gondolatom ekörül forog. Néha megpróbálok nem erre a problémára koncentrálni, de valahogy mindig visszakanyarodom hozzá. Minden egyes nap látom az osztálytársaimat a barátjukkal, barátnőjükkel, és sokszor teljesen elmegy az életkedvem. Kb. két hete beszélgettem egyik barátnőmmel. Odajött a pasija (akivel régebb jóban voltam, de aztán úgy elfelejtődött minden - nem volt semmilyen szerelemféle dolog). A barátnőm meg én ugye szemben álltunk egymással, a fiú odajött, teljes 180 centijével beállt közénk, és "üdvözölte" a barátnőjét. Nekem nem is köszönt. A csaj meg hát próbált "kiszabadulni", mert komolyabb dolgokról beszéltem. Nekem amúgy is rossz kedvem volt, annyit mondtam, hogy bocs, és elmentem. Harmadik óta nem sírtam az iskolában, de akkor valahogy elszakadt a cérna. Pedig tényleg nem vagyok ez a romantikus filmeken vagy könyveken picsogó típus aki két perc alatt elsírja magát, elég jó az önkontrollom, de bementem a vécére, és egész szüneten sírtam. Amiatt, hogy nincs senkim és a fiú bunkósága miatt.

Tudnátok tapasztalatokat mondani, hogy tettétek túl magatokat ezen?

Tisztában vagyok vele, hogy nem ezek az élet nagy problémái, de nekem most nagyon meghatározza a napjaimat, az egész életemet.