Aggodalom a szerelemtől?

11 éves koromban fülig belezúgtam egy nagyon aranyos, nálam egy évvel idősebb srácba. Rá egy évre össze is jöttünk, de különféle okok miatt csak nagyon keveset tudtunk találkozni. Én voltam az aki komolyabban vette ezt a párkapcsolatot, talán túl bele is éltem magam. 10 hónapig csak chateltünk aztán egy barátunk véleménye miatt szakított velem. Mivel első szerelmem volt rettentően megviselt az eset. Én megpróbáltam barátként kezelni utána, mivel haragudni képtelen voltam rá, de nem sikerült. Később egy tipikusan olyan fiúvá vált, aki bárkit megkaphatott, és ezt ki is használta. 14 évesen elmentünk közösen egy táborba ahol az éppenhogy begyógyult sebeimet újra felszakította. Tetteit nem szeretetből hanem perverzióból tette.

Ez az eset olyannyira megviselt, hogy azóta se (17 vagyok) volt semmilyen kapcsolatom, ráadásul a személyiségem is sokkal visszahúzódóbb és félénkebb lett. Rettegek azoktól, akik közeledni próbálnak, és azoktól az érzéseimtől, amik azt jelzik tetszik valaki, ezért mindenek előtt lebeszélem magam az esetleges boldogságról.

Megfogadtam magamnak, hogy legalább 20 éves koromig nem lesz senkim, hogy csak a tanulásra tudjak koncentrálni (és amúgy se tudok még tisztán gondolkodni). Mostanság azonban a szívem egyre többször megsajdul és vágyakozik egy olyasvalaki után, aki megért és tudom, hogy mindig ott áll mellettem.

Ez az esetet ezalatt a 4~5 év alatt se tudtam teljes mértékben feldolgozni, de legalább már eldöntöttem, hogy sose fogok visszamenni hozzá.

Mit kéne tennem, honnan kéne tudnom, hogy ki az aki csak barátkozni akar, és ki az aki közeledni? Engedjek ennek a hívogató érzésnek, vagy várjak míg idősebb leszek?

(Gondolom ez nem normális, hogy éveken keresztül kivetítem a gondolataimat egy bizonyos személyre, vagy igen? Csak a hormonok játszanak velem?)

Csak szeretnék nem magányos lenni!

Köszönöm előre a válaszokat!^^