Ti találkoztatok már életetek szerelmével?

Hát te azt mondod hogy késő? Elárulom, hogy soha sem az :D

Leírom az én történetem. 16 éves, nagyon csinos lány voltam, amikor egy versenyre mentem külföldre, Horvátországba. Judoztam már akkor 8 éve.(tudom nem egy nőies sport, de én nagyon szerettem és szeretem a mai napig is)

Szóval, a verseny első napjának vége lett, és egy busz szállított minket vissza a szállásra. Nem csak a magyar csapatot, hanem velünk együtt az ír csapatot is. Leültem, szólt a zene, amit az ír fiúk kapcsoltak be egy hangszórón. Természetesen mindenki oda figyelt a zene miatt. Állt ott a tömegben egy fiú, nagyon fehér bőre volt, vöröses-szőke haja és nagyon szép kék szeme. Én sokáig néztem,és ő is engem, amit az akkori legjobb barátnőm észre is vett, és azt mondta hogy nem is néz ki jól.

Visszaértünk a szállásra, bementünk a szobába és a verseny nevezési listájában kikerestem a fiút, be is jelöltem facebookon. Szinte abban a pillanatban vissza is jelölt, és rám írt, természetesen angolul. Egy volt a probléma, nem tudtam más nyelvet a magyaron kívül. Ezt el is mondtam neki, ezután magyarul írt nekem, persze fordítót használt.

Sokat beszélgettünk akkor, és nekem nagyon megdobogtatta a szívem ez a fiú. Mint akkor kiderült, egy évvel fiatalabb volt nálam, 15. Másnap a versenyen találkoztunk, és fordító segítségével beszéltünk(viccesen hangzik vagy sem, ez az igazság). Megmondom őszintén, néhány nap alatt eléggé belehabarodtam, de ez kölcsönös volt. Megbeszéltük, hogy ebből nem lehet semmi, mert nagyon messze volt. Összemelegedtünk, persze nem történt köztünk több ölelésen kívül, majd szépen lassan vége lett a versenynek, és mi hazafelé utaztunk. Én úgy döntöttem, ezentúl nem keresem, nem töröm magam ezen, ő úgysem fog keresni, majd úgy is elfelejtem.

Nem így lett, már a hazaúton kaptam egy üzenetet, hogy ott leszek ez "afterpartyn". Válaszoltam neki, hogy nem, mert már hazafelé tartok, ezután nem írt semmit.

Másnap délután megint üzenetet kaptam tőle, hogy szeretne engem felhívni videóbeszélgetésbe. Én először ellene voltam és azzal indokoltam, hogy úgysem tudunk beszélni, mire ő pontosan ezt a választ adta(természetesen továbbra is magyarul írt): "nem probléma, csak látni szeretnélek téged".

Nem tudtam nemet mondani, felhívott és én felvettem. Az elején nagyon nehezen boldogultunk, ment a kamera, mi meg írtunk közben. Nem tudtuk, hogyan oldjuk meg, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. A vége az lett, hogy én magyarul írtam neki, amit ő lefordított magának, majd magyarul kimondatta a google fordítóval amit szeretett volna.(tudom, ez is viccesen hangzik, de nekünk akkor ez volt a legegyszerűbb)

Szépen lassan beleszoktunk ebbe a dologba, és napi szinten beszélgettünk órákat. Őszintén megmondom, amit akkor neki is megmondtam, hogy attól tartok, talál másik lányt magának, és engem elfelejt. Erre ő szóról szóra azt válaszolta, hogy: "Nem nem fogok. Nem akarlak bántani, ígérem".

Persze én ezt sem hittem el akkor. Arra gondolta, hogy majd egyre kevesebbet fogunk beszélni, végül majd mindez abbamarad, és elfelejtjük egymást. Nem így lett, fél év telt el úgy, hogy ne lett volna olyan nap, mikor nem hívott fel. Én tőle nagyon sok angolt tanultam, amíg ő is kezdte kissé érteni a magyart.

Közben miatta kezdtem el angol tanárhoz járni az iskola mellett, és szépen lassan tanulgattam. Két hónap múlva volt egy verseny, amelyre mindketten elmentünk, és találkoztunk. El sem tudom mondani, milyen érzés volt számomra, egymás nyakába borultunk, ott megtörtént az első csókunk. Beszélni még mindig nem tudtunk normálisan, így maradt továbbra is a fordító. Mikor vége lett a versenynek, sírtunk, szinte bőgtünk mindketten a búcsúzásnál, dehát muszáj volt.

Előtte már sokszor megbeszéltük, hogy nem vagyunk együtt a táv miatt, de mindig azt tette hozzá, hogy szeret és mindig keresni fog. Ez továbbra sem változott. Évente maximum háromszor találkoztunk versenyek alkalmával, ahol minden percet együtt töltöttünk.

17 lettem, már majdnem töltöttem a 18-at, majdnem két év telt el, mióta megismertem, de még mindig tartottuk a kapcsolatot egymással, napi szinten, szépen lassan megtanultam angolul és egyre jobban tudtunk beszélgetni. Egyikünk sem talált mást magának. Megmondom őszintén, nagyon sok hódolóm volt, mert egy nagyon csinos lány voltam. De egy fiú sem ért fel nekem vele, egyszerűen nem tudtam mást keresni.

Már betöltöttem a 18-at, (az ír fiú akkor még csak 17 volt), amikor volt egy nagyon helyes 18 éves magyar fiú, ilyen "mindenlányálma" stílusú, barna hajú kék szemű fiú, akinek én nagyon tetszettem, de visszautasítottam. Egyszer utaztam haza vidékről Budapestre, és a vonaton összefutottunk, ahol leült mellém. Egyébként félreértés ne essék, vonzódtam kicsit hozzá, mert nagyon jó kisugárzású fiú volt, aranyos és kedves. Beszélgettem vele, néha flörtölt egy kicsit velem, ami nem esett rosszul egyébként. Aztán viccelődött velem, elfordultam és mire visszanéztem, hirtelen megcsókolt. Egyből elkapott a hányinger, elrántottam a fejem, és otthagytam. Hazaérve sírtam nagyon sokat, és hívásban elmeséltem az ír fiúnak, hogy mi történt, azt hittem haragudni fog rám és meg fog utálni, de nem így történt. Sírtam mikor elmondtam, és ő is majdnem elsírta magát, ezután folytatódott az, ami eddig is, napi szinten kerestük egymást. Egy év telt el út ezután, hogy nem láttam őt, mert nem mentünk olyan versenyre, ahol találkoztunk volt. Talán ez volt a legnehezebb év az eddigiek közül.(persze mint ha az eddigiek nem lettek volna azok). Nagyon sokat sírtam utána, borzasztóan hiányzott de mégsem tudtam mást találni, ahogy ő sem.

Betöltöttem a 19-et, ő pedig a 18-at. Már egy éve és két hónapja nem láttam, de még mindig beszéltünk, kicsit kevesebbet, de mégis, már tökéletesen beszéltem az angolt.

Egyik reggel felkeltem, és láttam, hogy üzenetem érkezett fél órával ezelőtt. Elolvastam, és ez állt benne már persze angolul: "4 óra múlva legyek a repülőtéren, ő épp most várja a Magyarországra induló gépét."

Egyből kiugrottam az ágyból, lezuhanyoztam, felöltöztem, és tömegközlekedéssel elindultam. 2 órával a gép érkezése előtt már kint ültem a reptéren, és vártam. Bejött a gép, láttam az embereket kiáramlani az átvizsgálás után. Csak álltam ott és pásztáztam a szememmel a tömeget, majd megláttam őt. Szerintem nem kell elmondanom, hogy hogyan reagáltunk akkor.6 napot töltött nálunk, majd visszarepült...

Ennek már kicsit több, mint tíz éve...Hogy velünk mi lett? Hát, ezután két hónappal már egy repülőgépen ültem Írország felé, egy nagy bőrönddel. Ma pedig már itt Írországban 26 évesen az első gyerekünket várom...

Értékeld át magadban azt, hogy késő-e. Én azt hittem lehetetlen, de nem volt az. Tudom, ez 10 000-ből 1, és borzalmasan nehéz volt, de megérte, mert most az egyik legboldogabb nő vagyok. Bocsánat hogy ennyire hosszú lett, de életemben először úgy éreztem, le kell ezt írnom.

Ne add fel, hidd el, semmi sem lehetetlen, és soha sem késő 26/n

Azt hiszem igen.

De nincs velem, sôt mással vam szóval nagyon jó.