Lehet az, hogy valakivel egymasnak vagyunk teremtve de megsem egyutt eljuk le az eletunket?

Nem létezik ilyen, az ember nem teremtés által keletkezik, hanem többé-kevésbé véletlen biológiai hatások végbementével, így nem fogod megtalálni az "igazit", mert nem létezik, ettől függetlenül lehetsz "örökké" (halálig) egy emberrel, ha szeretnél, de ha spiritualista módon a "lélek" szintjére emeled a kettőtök közti kapcsolatot, megtörik a realitásod.

Ez a sztori amúgy no comment, 14 évesnek tippellek, várj pár hónapot és nevetni fogsz rajta, hogy ennyire kiakadtál egy ilyen semmiségen. Kivéve persze ha akarattal belebetegszel és azon siránkozol, hogy mindent elszúrtál, akkor bizony depis leszel.

Én sem tudom, h. mennyi lehetsz, jó esetben középiskolásnak tippellek. Bár szerintem nem is ez a lényeg.

Amit tudok, h. van barátod, aki rendes srác, és szereted, de van valaki más, aki még inkább megdobogtatja a szíved.

Talán nincs olyan, h. egymásnak vagytok teremtve, de mindenképpen van olyan, h. lelki társ (az, h. a l. társ egy ember számára kizárólag egy személy lehet, azt nem tudom...), akivel már az 'elején' egy hullámhosszon vagytok, megért, megérted, (meg)bízol benne, megbízik benned, vágysz rá, kötődsz hozzá, hiányzik, ha nem lehetsz a társaságában. Szóval kitüntetett szerepe van az életedben, még ha formálisan nem is vagytok együtt, v. semmi komolyabb nem történt köztetek. (Bár néha egy beszélgetés, érintés, ölelés fajsúlyosabb, több nyomot, emléket hagy maga után, mint a szex... )

(Ezt több, mint 20 év nagykorúság után írom; volt olyan kapcsolatom, amire ha visszagondolok, nem mozgat meg bennem semmit - sajnos. Persze akkoriban talán szerelmes voltam, és fontosak voltunk egymásnak azokban a hónapokban, években, de visszanézve akár ki is maradhatott volna az életemből, nem meghatározó, mindent elsöprő dolog volt.)

Most leírom saját történetem - elég hosszú, néhol érthetetlen, így visszagondolva:

Egyetemistaként nekem is volt egy hasonló fiú, szinte férfi az életemben, akivel egy villanásra (pár hét) együtt voltunk/ összehozott bennünket a sors. Sajnos pontosan akkor történt, mikor azt megelőzőleg 1-2 héttel már összejöttem egy másik sráccal. Nem vertük nagy dobra, el is voltunk foglalva a tanulással (más-más kampuszokon voltunk), nem is volt vmi. komoly a dolog, hiszen alig ismertük egymást (úgy ismerkedtünk meg, h. a barátnőm szomszédja volt a koliban). Engedtem a csábításának, mivel szakítás után fél évvel voltam, és úgy éreztem, talán most már készen állok egy új kapcsolatra. Elmondtam 'az elsőnek', h. történt egy ilyen dolog, és hogy sajnálom, hagyjuk abba (ami gyakorlatilag még el sem kezdődött). Teljesen kiakadt, elment 'leinni magát' (pedig egyáltalán nem ivott), a haverjai szedték össze, engem meg nyomás alá helyeztek, h. "a srác nagyon kibukott miattam, pedig nagyon összeillünk, nagyon szeret, és nem akarhatom, h. ezt csinálja..."

Bűntudatom lett (gondolom, ez volt a célja az akciónak), és kvázi belementem, h. adok neki majd még egy esélyt... (Máig sem értem, h. miért, kb. azért, h. szálljanak már le rólam.)

A másik srác (az igazi, kb. ő lehetett (volna) életem szerelme) mit sem tudott erről. Elmondtam, h. elsővel korábban összejöttünk egy buliban, de igazából nincs köztünk semmi, mert nem is volt a részemről. Kb. megtörtént nagyobb érzelmek v. vágyakozás nélkül - nem néztük ki egymást már hónapokkal korábban...

Néhány héttel később, egy vasárnap du. a koli. szobámban ott feküdt a 'szerelmem'. Szombaton egy barátjának az esküvője volt, és onnan (Győr) hozzám jött haza (egy épületben laktunk egyébként), és kért egy kis segítséget/ pátyolgatást, mert nem nézett ki vmi. jól (de azért annyira nem is volt K.O), mikor megérkezett. Én 'biztosítottam a helyet', készítettem kaját, teát, vállfára raktam az öltönyét, hagytam pihenni... Ekkor megérkezett az egyes. Kihívott a szobámból, és megkérdezte, h. mégis mi ez, gyakorlatilag számon kért. Hogy lehetséges, h. ilyen "alkoholistát" istápolok, pedig én ennél sokkal jobbat érdemlek, és neki én mindennél fontosabb vagyok, stb, stb...

Nagyrészt ennek hatására, meg azért mert a másik ilyesmit soha nem mondott (csak érzett, éreztetett szavak nélkül, amit én akkor nem tartottam, éreztem elegendőnek, és azt gondoltam, h. nem vagyok olyan fontos neki, mint amennyire ő az nekem, nem érzi ua.-t, mint én....) később elkezdtem vacillálni kettejük között, és az ilyen szövegek hatására végül is azt a srácot 'választottam', akivel először összejöttem. Máig sem értem miért, mikor a szívem a másiké volt; ha csak megláttam, a pulzusom az egekben volt, vonzott a tekintete, mint a mágnes, megéreztem a jöttét, jelenlétét.

Mikor elmondtam a 'kettesnek' (természetesen az életben nem így szólítottam v. gondoltam rájuk), azt mondta, h." olyan mintha férj és feleség lennénk". Ez nagyon szíven ütött, mert tényleg olyan volt, de nem volt bátorságom azt mondani, h. ugyanígy érzek, és igazából őt szeretem nagyon-nagyon.

(Az gondolom, ezt később sem mondtam senkinek, mert nem éreztem később ilyet...)

A másik srác folyton nyomult, szóban állandóan tanúbizonyságát tette a szerelmének, de később kellett rájönnöm, h. a metakommunikáció (mimika, gesztusok, tekintet, a test-/ és 'szexbeszéd', ) alul van értékelve a verbális kommunikációval szemben, és hogy sokkal többet nyom a latban egy kapcsolatban, h. ki mit cselekszik, és én mit érzek közben, az, h. félszavakból is megértjük egymást, h. nem kell magyarázni semmit, h. a legtöbb cselekedetünk természetes a másik számára, h. szikrázik közöttünk a levegő, h. a jelenlétében forr a vérem és bármikor képes vagyok vele eggyé lenni.

Talán nagy szavak, de akkor ez valóban így volt.

Miután 'kiadtam az útját' eléggé összetört belül és én is. Elkezdtem együtt járni a másik sráccal, akivel korábban összejöttem (egyes), egészen az eljegyzésig jutottunk... Aztán rájöttem, h. mégsem ő az igazi. Mindkettőnknek jobb lett így. 6 évvel később találkoztam a másik, kikosarazott fiúval Bp.-en pár szó erejéig a metróban. Neki új barátnő, nekem új vőlegény (aki később a férjem lett). Bár a két 'mellékszereplő' is ott volt velünk egy térben, mégis újból izzott köztünk a levegő, pedig nem voltunk vmi. harsányak, csak néhány mondatot váltottunk. Én ott tudtam volna folytatni v. újrakezdeni, ahol lezártuk (persze ezzel nem hozakodtam elő), nem lettem volna képes mindenkin átgázolni. Gondolom, biztosan ő sem. nagyon mert volna bele vágni, korábban odalett a bizalom...

Utoljára még egymás szemébe néztünk, elköszöntünk és adtunk egymásnak egy-egy puszit. Ez 2006 őszén történt.

Azóta egyszer gratulált nekem az iwiw-en, mikor a fiam megszületett, ill. én írtam a munkahelyi e-mail címére (publikus, mert olyan helyen dolgozik) 2 éve, h. épp' abban a városban járok (több ezer km.-re Mo.-tól), ahol ő (most már a családjával) él, és nem inna-e meg velem egy kávét. A sok munkájára hivatkozva sajnos nem jött létre a találkozó (tényleg el volt havazva, mert pont azokban a napokban egy nki. eseményen kellett lennie...), de az sem kizárt, h. jól jött neki a dolog, és egyébként sem találkozott volna velem szívesen. Szerintem ezt már sohasem fogom megtudni.

Ha tényleg szereted, zárd le a mostani kapcsolatod, és ne taktikázz, h. "nem is olyan rossz ez a kapcsi, meg tök jó fej, meg rendes a barátom, és lehet, h. nem találok még egy ilyet..." Igen, lehet.

De enélkül nem lehet Tiéd a másik fiú szerelme, és fél életedben bánni fogod.

A kérdés az, h. kit képzelsz el magad mellé a köv. évekre vagy máshogy feltéve; kivel tudnád (jobban) elképzelni magad a köv. 50 évben?

Szerelmünk lapjai