Anyuci kicsi fia?

Félreértettetek. Gimnázium mellett dolgozom, nem azért, mert rá vagyunk szorulva, csupán szeretnék a saját lábamra állni, megvalósítani az álmaimat és ezzel is levenni a terhet a szüleimről. Itthon kiveszem a részemet a munkából, illetve én is tartok nagybevásárlásokat és képzeljétek, akármennyire is hihetetlen, nem műkörmöt és póthajat veszek, hanem amire itthon szükség van. Azt gondolom, ez a normális. Az elköltözésswl az a célom, hogy elkezdhessem a saját életemet élni, egyetemre járni, dolgozni, utazni és a saját lábamra állni maximálisan. Elvégre egyszer élünk, legyen olyan életem, amit "megálmodtam". És mivel a páromat szeretem, és vele szeretném leélni az életem hátralévő részét, ezért nem szeretném, ha azért maradna itt, mert őt valaki visszafogja. Neki is az enyémhez hasonló elképzelései voltak körülbelül még egy hónapja, viszont ez megváltozott, mert az anyukája neki sír, hogy ne hagyja itt. (Neki is vannak Testvérei, ráadásul kisebbek, akikkel az anyukája még bőven foglalkozhat.) Mondtam az anyukájának én is, hogy nem azt jelenti, ha elmegy, hogx soha nem jön vissza, hanem hogy talpraáll, és hogy ő is kirepült otthonról, családot alapított, és mondta, hogy ez így van, de a fia akkor sem megy sehova. Én ezzel így nem tudok mit kezdeni, mert nem fogok tudni választani magam és a párom között. Lényegében vagy itt ragadok én is, vagy felejthetetlen életünk lesz, vagy marad az, hogy szétválnak útjaink. Nem gondolom, hogy egy óvodásnak vannak ilyen gondolatai. Ki ne vágyna arra, hogy a saját elképzelései alapján éljen? Neked, kedves válaszoló nem olyan életed van, amilyet Te szeretnél? Mert az csakis a Te hibád. Engem a szüleim is midig arra bíztattak, hogy ami most még álom, ne hagyjam hogy az is maradjon.