A szerelem csak tényleg ilyenek miatt van? Hogy jobb filmeket, könyveket írjunk róla? Hogy agyalhassak a hülyeségeken mint, hogy olyan nekem mint egy rózsabokor a rövid északi nyáron? Mikor utálom a rózsát? Az ember csak vérzik tőle.

[link]

Szép kép nem igaz?

Ez meg a felesége, Marie közelebbről:

[link]

Hát nem mennyei?

Mindig ilyenekről álmodtam, de sajnos elme-gyengének születtem, jah igen a festő is.

Egészen annyira, hogy végül ez a nő, akire úgy emlékeztek mint a város legszebbje otthagyta valaki más miatt, mert nem bírta tovább.

Végül mind magányosan haltak meg.

Such a waste

(bár ezek a képek most dollármilliókat érnek)

Persze remélem lesznek akik nem így végzik, de én így végzem.

Tudtam mindig, a nagyim egyszer azt mondta 100 évig fogok élni. Próbáltam elhinni, de már tudom nem igaz.

40 éves leszek, halálos beteg mert túl sok nővel voltam együtt és elkaptam valamit.

Mert mindig egyetlen lányra szerettem volna emlékezni és sose tudtam többé elköteleződni.

Mint Miller Hemingway karaktere, úgy leszek, beindulok és az összes kétes helyet körbejárom.

Gyógyíthatatlanul fekszem majd mint egy hülye egymagam és visszasírom azokat a gyermeki éveket, amikor a dolgok végtelennek tűntek.

Közel volt hozzám minden.

Szomorú zenéket hallgattam, lehúztam a redőnyt, hogy a réseken folyjon be csak meleg s néztem az életet amiből kizártam magamat.

Amiben sose vettem részt, s amiről sose tudtam meg mi az.

Mindenki csajokról beszélt, én fogtam nagypapám kezét, és elmesélte milyen kocsmájuk, fogadójuk volt.

Amit aztán elvettek, szétvertek, s elmesélte a halakat, mindennap frissen fogott csukát, sügért ettek.

Úgy éreztem abban a világban élek, emlékszem az utolsó napra amikor láttam az öreget.

A mama már nem élt hónapok óta, ő a nevét mondta és otthagytuk éjjelre, a párnáit tette a helyére.

Én már 5 évesen idős voltam, terveztem a nyugdíjamból hogyan fogok megélni a jövőben amikor már nem lesznek fiatalok akik dolgoznak majd.

Mert mire én felnövök, annyira felszínesek leszünk mind, hogy már gyermekeket se nemzünk.

Tegnap lekapartam a tapétát, megnéztem a régi tollakat tudok-e még írni velük, hátha úgy szép lesz megint minden és helyrerázhatom az egészet.

De a várakozások mindig elmaradnak, jól tudom az ilyesminek mint szerelmi bocsánatkérés mi a vége, mi a vége a dolgoknak, a szép reményeknek.

Jött egy Karácsony, tettem a dolgomat, ami általában annyi volt, hogy levehettem a díszeket.

Végül pizsamát kaptam, a bátyám aki majd 20 évvel idősebb LEGO-t, a körmöm leszakadt mire kiharcoltam visítva magamnak.

(a pizsamát sose hordtam, pedig anyunak megígértem a legóért cserébe)

Mindig trükköznek a felnőttek, veszedelmes banda, még mindig színtiszta düh önt el ha bizonyos dolgokra gondolok.

Arra például amikor nővérem letépte a távirányítós kocsimról a matricákat mert én tudom, hogy amiatt nem működött többé!!!

Ezek a mocskok meg az elemre fogták.

Mostanában próbálom menőn nyomatni, megtanultam borotválkozni, nyakkendőt még mindig nem tudok kötni.

Én sose leszek olyan mint a nagyapám, ő nagynevű volt, megbecsült és jól ismert.

Volt egy csomó motorja, repülői, hajó, nyaraló, kitüntetések.

Én nekem nincs semmim, de jobb is ha nem lesz, úgyse tudom értékelni az ilyesmit, csak nem értem.

Miért van ez egész?

Miért kell éreznem bármit is ha láthatóan selejtes egyed vagyok az ilyesmihez?

Ha úgyse tudok megfelelni még a legegyszerűbb követelményeknek sem hogyan lehetek egyáltalán szabadlábon?

Hm?