Ugy vettem eszre h tulsagosan ragaszkodom az egyik legjobb baratomhoz?

Hát az egy hosszú, összetett folyamat volt.

Először csak tetszett, de ránéztem, életemben először találkoztunk és azonnal,el elindult bennem valami. "Nekem ez a srác KELL". Soha nem határoztam el ilyet, soha nem volt barátom.

A fejembe vettem, hogy addig küzdök amíg szóba nem áll velem, és be kell kerülnöm a baráti társaságába.

És amikor először hozzám szólt, akkor az volt életem egyik legszebb pillanata, le is dermedtem "Úristen, egy ilyen jó pali hozzám szólt?" Méghozzá mosolygott, tudom, hogy egy színésznővel hasonlított össze, aztán bementünk és megkérdezte a tanárt, hogy igaza van-e, a tanárral is akkor találkoztunk először. Megmutatott engem, és a tanár is helyeselt, hogy igaza van, azt mondta olyan szép vagyok, mint az a színésznő.

Beült elém, és folyamatosan egész órán hozzám beszélt, bár kissé zárkózott voltam, nehezen tudok megnyílni új emberek előtt, főleg, hogy ha valaki olyan varázslatos ember, mint akkoriban Ő volt.

Aztán volt, hogy napokat, heteket nem beszéltünk, mert nem mertem odamenni hozzá amikor a barátaival/haverjaival áll a folyosón.

Ezután jött a tábor, előtte tudom, hogy beszéltünk, megkért valamire, aztán táborban egy szobába keveredtünk.

Már akkor nem ott tartottam, hogy bejön, már akkor tetszett, de úgy igazán.

Aztán elkezdtem vele álmodni, és azt vettem észre, hogy egyre többet beszélek róla, és amikor nincs suliban, vagy nem láthatom akkor elég búskomor vagyok.

Egy alkalommal beteg volt, ráírtam facen és bejött a suliba a kedvemért, amikor megtudtam, hogy bejön betegen a suliba, miattam, akkor leírhatatlan boldogság árasztott el, annyira jó kedvem volt, hogy mindenki azt kérdezte mi bajom van.

És bejött, és az egyik csávó beszólt nekem, ő meg hallotta, és kivédett, azt mondta, hogy ha még egyszer hasonlót meghall, akkor annak rossz vége lesz.

És már akkor megbolondultam érte, hevesen vert a szívem a közelében, görcsben állt a gyomrom, ha valaki felhozta őt elpirultam, folyton dicsértük egymást.

Egy nap hazamentem és csak rá tudtam gondolni, a mosolyára, a hangjára, az illatára, nem láttam a hibáit, nem akartam elfogadni azt, hogy én valakihez is ennyire erősen kötődjek, féltem mindig is a szerelemtől, a megbántástól stb.

De minél jobban próbáltam őt kiverni a fejemből, annál erősebb kötődést éreztem, napokig nem aludtam, majd bevallottam magamnak szerelmes vagyok.

Reménykedtem, hogy csak fellángolás, de sajnos nem, mert már egy éve érzem ezt az érzést, de igaz már nem ilyen erősen.

Sajnos ez az érzés elvakított, és csak utólag jöttem rá, hogy egy játékszerként tekintett rám, semmi komolyat nem akart tőlem soha, játszadozott, szórakozott, átvert, hülyének nézett, hazudott, és most már alig-alig beszélünk, sokszor megsért és még most is szeretem...

Naiv hülye voltam, soha nem bocsátom meg magamnak, soha nem kellett volna vele szóba állnom, s soha nem kellett volna abba az iskolába jelentkeznem, ahol őt megismertem.

Soha ne ess bele hasonló a hibába!

Ezt muszáj volt leírnom.

Köszönöm, kedves ötös, hogy elolvastad, s együttérzel velem!

Majd jön valami változás, lehet nem most, de majd lesz valahogy! :)