Az osztálykirándulás (8. osztály) folyamán megtetszett egy fiú. Hogyan tudassam vele?

Egészen különleges fiú. Egyszerű, letisztult és (legalábbis számomra) mérhetetlenül aranyos. A legtöbb fiú ilyen korban még produkálja magát, meg ilyesmi, de ő a kisebb poénkodások mellett mindig megmaradt komolynak. A kirándulás folyamán gyakran éreztem úgy, mintha tükörbe néznék. Egyszerre mosolyodtunk el, egyszerre nevettünk fel, meg ilyesmi. Rólam tudni kell, hogy borzasztóan félénk vagyok, nehezen nyílok meg az embereknek, az együtt töltött idő során mégis megpróbáltam összekaparni a nemlétező bátorságomat és barátságosan, nyitottan viselkedni vele. Hajlamos vagyok arra, hogy teljesen szótlan maradjak egy társalgás során, úgy, hogy nekem ez még csak fel sem tűnik, de igyekeztem a közelében soha nem unalmasnak tűnni. Kicsit nehéz ezt szavakba önteni. >< Ha egyedül volt, kerestem a társaságát. Gyakran pillantottam rá, és úgy vettem észre, néha ő is engem figyel. Ha találkozott a tekintetünk, mindketten elmosolyodtunk, aztán mielőtt kínossá vált volna, egyszerre visszafordultunk a dolgunk felé. Nem vagyok valami magabiztos, így úgy voltam - és vagyok is - vele, hogy biztos csak viszonozza a gesztusaim, és, hogy hülyeség lenne túlgondolni a dolgot. Sosem hittem abban, hogy csak így meg lehet kedvelni valakit, de már jópár napja a kirándulásnak, és nekem még mindig minden második gondolatom körülötte forog. Mintegy mellékesen, volt egy lány, aki nagyon rányomult, és igaz, nem tűnt úgy, hogy különösebben izgatná a dolog, de nem is küldte el a francba egy-egy érdekes húzásánál. Zavar, mert az említett leányzó még szerintem is gyönyörű, bár egyértelműen nem egy zseni. Egyébként nem most találkoztuk először, csak most nyílt alkalmunk jobban megismerni egymást. Azóta összeszedtem a bátorságom és többször is ráírtam valami frappáns indokkal. Általában ezek hosszas beszélgetésbe torkollanak. Egyetlen egy dolog zavar: ő sosem ír elsőként. Nem érzem magam úgy, hogy csak ráerőszakolnám a dolgot, mert igenis nyitott, és ha én nem, akkor ő ír kisregényeket. Csak mindig az jár a fejemben, hogy ez csak egyoldalú érdeklődés, és, hogy bolondot csinálok magamból. Többet csak úgy nem hiszem, hogy látnánk egymást, nem a közelben lakik. Találkozni meg nem merem elhívni (habár, egyszer utalt rá a maga módján, azt hiszem), mert bennem is ott van az elhatalmasodott félelem mellett, hogy azért a fiúnak kéne megtenni a döntő lépést, ha már eddig mindig én tettem.