Mit gondoltok a "Forever Alone" dologról?

Nagyon sokan érzik ezt így ebben a korban. Kb ott tartunk, hogy ki nem?

De figyelj. Ez teljesen normális. Azért érzel így, mert azt hiszed, hogy mások is úgy tekintenek rád, mint te magadra. Nyilván a kamaszkorral kicsit lecsökkent az önbizalmad, van, hogy nem érzed jól magad a bőrödben, és nem vagy elégedett, stb. Ezek után persze automatikusan azt gondolod, hogy másnak sem vagy jó, másnak se kellesz. Ez persze nem igaz, csak ugye ezt az érzést nagyon nehéz leküzdeni.

Próbálj meg a pozitív tulajdonságaidra koncentrálni, hidd el, mások is észreveszik és értékelik őket.

Az önbizalmat a kedvenc hobbink űzése, egy nagyon jó esemény, egy barát/barátnő, egy cél elérése és/vagy egy álom beteljesülése adhat (szerintem). De ha megvan a hobbink, írtunk egy tök jó dogát, de közben kapunk egy visszautasítást esetleg szakít velünk a párunk, akkor az megint csak lehúzhatja az önbizalmat. A haverkodás és az ellenkező neműekkel való ismerkedés is jót tehet egy bizonyos ideig. De ha nem találjuk meg benne az igazi társat, akkor megint csalódni fogunk. Ha folyamatosan észleljük, hogy valami rossz van, akkor sosem fogunk tudni kijutni a gödörből. Néha még az szokott nekem segíteni nem gondolni a saját kínjaimra, ha másoknak tudok segíteni.

Nekem a nagy visszarántást az adta, hogy beszélgettem egy lánnyal. Nagyon szerettem akkor is és még mindig. De hirtelen meg kellett változtatnia az irányát. Pedig szeretett. Ennek már egy jó ideje, mégis szoktam reménykedni, hogy gondol rám vagy egyéb ilyen dolgok jutnak az eszembe. Próbálok pozitívan viszonyulni az élethez, de nem marad más bennem, mint a bús, komor, nyálkás őszi idő egy lecsupaszított helyen, ha az elmúlt időkre gondolok. Igaz, csináltam hülyeségeket akkor, de tudom, hogy hibáztam. És ha lenne még egy esélyem, hogy az időben visszamenjek, nem sajnálnék neki megint írni és megszólítani. Viszont a rossz dolgokat megpróbálnám elhagyni és úgy alakítani a dolgokat, hogy neki is jó legyen és nekem is. De jutottam egy olyan szintre, hogy nem érdekel, hogy mi van velem, ha az ő boldogsága fontosabb, nem fogom zavarni. Ha már nekem tönkre ment az életem, attól neki még lehet jó, és ha tudnám is, hogy mit szeretne csinálni, úgy tennék mindent, hogy neki jó legyen. Legalább ez adna nekem valami önbizalmat. És nem kellene mindig megjátszanom magamat mások előtt, mert amikor haverokkal vagyok vagy az ősök itthon vannak, esetleg rokonoknál vagyunk, akkor védekezési mechanizmusként felveszek egy olyan álarcot, ami azt mutatja, hogy milyen jól vagyok és nincs semmi gondom, miközben minden nap emészt fel az élet.

Ha gondolod, kedves kérdező, nyugodtan írj! /f