Sajnálom a fiút, de már rég nem szeretem, mit tegyek?

Szóval, elég hosszú történet... Az egész akkor kezdődött, amikor új városba költöztem. Az új osztályomba volt egy fiú, aki szerelmes volt belém, és ezt be is vallotta (az már hab a tortán, hogy a neten) nekem. Utána kezdtem érezni, hogy én is szeretem őt. Megijedtem ettől az egész helyzettől, a szerelemtől, ezért megpróbáltam elfelejteni őt, elkerülni őt, így a suliban se szóltam hozzá. (Gyerekes voltam, nemde?) Mindeközben minden vágyam az volt, hogy járjak vele, de gyáva voltam, így nem lett belőle semmi. 5 éven keresztül ment ez így, időközben megpróbált féltékennyé tenni, de nem tört meg engem. Ezután változott meg minden... Egyik ősszel érkezett egy új fiú. Eleinte elküldtem volna egy elmegyógyintézetbe, és hülyének is neveztem... Tényleg fura volt, de egyúttal nagyon cuki (vagy helyes, ki hogy mondja) és teljesen megfeledkeztem a régi szerelmemről. Nem igazán tudott beilleszkedni, de én élveztem a társaságát, olyan..különleges volt. Szinte minden nap eljött hozzám, kezdtem megérteni őt, és...megszeretni. Alig jöttem rá, hogy szerelmes vagyok belé, ő nemsokára szerelmet is vallott nekem. És nem a netet használta, nem azt kérte, hogy járjunk, csak elmondta, hogy szeret engem. Annyira aranyos volt, szinte már mesébe illő befejezés a csóknak hála, ami ráadásul neki is az első volt. Az a dolog, hogy "járunk" szinte már természetesen jött, a suliba egy percre sem engedett el, és azóta se akadt le rólam. És nem is szeretném ezt, még mindig ugyanannyira szeretem, mint pár évvel ezelőtt... Köztünk sosem volt semmi gond, okom sem volt feltételezni, hogy megcsal/nem szeret engem. De így minden túl szép lenne, ahhoz, hogy igaz legyen, nemde? Már évek óta nem szeretem, azt a másik fiút, de újabban sokszor gondolok arra, hogy mi lenne, hogyha akkor nem lettem volna gyáva? Nincs egy hónapja se, hogy a régi szerelmem egyik legjobb barátja elmondta nekem, hogy a fiú azóta is engem szeret, és használta a "komplexus" szót. Elregélte, hogy mennyire szomorú évek óta a haverja. Biztos, hogy én vagyok a túl érzékeny, de ahogy általában, most is meghatott a szomorú történet. Sajnálom őt, sajnálom, mint embert. Itt most én voltam a rossz szereplő, igaz? És ő volt az, akit tönkretettem, nemde? Szinte már undorodok magamtól, mindenkinek csak fájdalmat okozok...