Nem kellek neki, mégsem tudom elfeljeteni. Lehet még esélyem?

Előljáróban: szívesen fogadnék privát üzeneteket, hátha könnyít a témáról való beszélgetés depresszív helyzetemen! Kérlek olvassátok végig! Tudom, hosszúra sikeredett, de nagyon nagy segítség lenne!!!

Rövidden a történet:

18 éves fiú vagyok. A fiúkkal sohasem jöttem ki jól, mindigis inkább lány barátaim voltak, a legjobb barátom is mindig lány volt. Ehz kisebb korban nem is jelentett problémát, azonban ez gimiben megváltozott. Összebarátkoztam egy lánnyal, nevezzük Pannának. Nagyon jó barátok voltunk, de csak barátok. Minden szünetben beszélgettünk, nem csak felületesen, eléggé mély beszélgetések voltak ezek. Közben szerelmes lettem egy másik lányba, nem mertem neki erről beszélni, hirtelen összejött valakivel, én pedig nem tudtam magam túltenni ezen a traumán. Próbáltam vigasztalni magamat, és hirtelen eszembe jutott, ha Pannát szeretném, neki biztosan el mertem volna mondani már az elején, vele vagyok olyan jóban. Aztán eltelt pár hónap, és Panna egy részegebb pillanatában eléggé elkezdett közeledni felém, ölelgetett, fogta a kezem, puszilgatott. Ekkor még mindig nem szerettem ki a másik lányból, reménykedtem, ezért nem is léptem Panna felé. Józanul már nem mutatott ilyen hozzáállást, megbeszéltük, hogy csak az alkohol volt, és hogy nem szeretne áltatni engem. Ekkor lezártnak tekintettem a dolgot, azonban rá egy hónapra szépen beleszerettem. El kell mondjam, hogy először a belső tulajdonságaiba, az eszébe, csak később a kinézetébe. Nagyon szép lánynak tartottam előtte is, félreértés ne essék. Ezt titkoltam előle majd egy fél évig, mígne,m elmondtam neki, de ő visszautasított. Azt mondta, hoghy tényleg érzett irántam valamit, de elnyomta magában, mert féltette a barátságunkat. Még nem szeretne párkapcsolatot, de 10 év múlva mindenképpen belemenne. Azt is mondta, hogy hülyének érzi magát, mert ki mással jöhetne össze mint velem, nem hiszi, hogy nálam jobbat találna.

Ezután én szinte depresszióba estem, a lelkem és a szívem darabkban. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe az elutasítás. Valójában nem is értem teljesen a dolgot. Ha nem találna nálam jobbat, akkor miért nem akar engem. Az biztos, hogy őszíntén beszéltünk mindketten. Gondoltam arra, hogy talán attól tart, hogy egy osztályba járunk, nem akarja, hogy beszéljenek rólunk, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom. Megegyeztünk, hogy mindenképpen megtartjuk a barátságunkat, de az a szörrnyű, hogy eléggé leromlott. Manapság alig merek hozzászólni, félek, hogy nem akar beszélgetni, ezért megint "visszautasít". Persze azért minden nap beszélünk, összességében eléggé sokat, de nem úgy, ahogyan előtte. Néha van, hogy úgy, de mondjuk csak heti egyszer. Vannak napok, amikor mintha látni se akarna, pedig én nagyon próbálom jóvátenni a barátságunkat. Nem is nyomulok, figyelek, nehogy elijesszem, nehogy azt higgye, megint közeledni akarok.

Ebből a depresszióból nem tudok kiszabadulni, hiszen azt kéne elfelejtenem, aki a legjobb barátom egyszerre, legalábbis a legjobb barátomnak szeretném betudni. Nekem Ő nagyon fontos, olyannyira, hogy mindegy milyen minőségben, csak legyen benne az életemben, akár puszán barátként is. Folyamatosan reménykedem, hogy eseteleg lesz még esélyem nála, talán ballagás, érettségi után. Az a baj, hogy ő messze megy egyetemre, ezért 1-2 évig biztosan távkapcsolatban élnénk, heti egyszer látnánk legjobb esetben is egymást. Megfordult az is, hogy esetleg majd ő fog lépni, ha vége a giminek, mert az idő múlásával meggondolta magát.

Szerintetek van értelme reménykednem, vagy ezt már teljes mértékben felejtsem el? Ha valamit még tudni szeretnétek a történethez, ami segíthet megválaszolni a kérdést, akkor kérdezzetek bátran!

Előre is köszönöm, aki segít szorult helyzetemen! Örök hálám!