Normális, hogy így érzek?

Sziasztok!

Kezdeném azzal, hogy a barátommal több, mint egy éve vagyunk együtt. Kicsit körülményes volt, hogy összejöjjünk, sok nehézségen mentünk keresztül már "barátokként" is. Nos, mielőtt megismerkedtünk volt egy fiú, akibe nagyon szerelmes lettem. Minden tökéletesen alakult. Rengeteg figyelmet kaptam tőle, az egész srác személyisége megnyerő volt, a külseje a pontos még a kisgyerekkori fejemben elképzelt "ideálom". Első fiú volt akitől tényleg kaptam figyelemet, érzékeltette mennyire kedvel, mennyire élvezi a társaságomat, rengeteget bókolt. Legtovább egy csókig jutottunk. Egy olyan másfél hónapig volt ez, mikor közölte, hogy nem szeretne többet tőlem. Megviselt, hisz nem vagyok egy önbizalommal teli lány, de mellette másnak tűnt minden, szerettem magamat. Minden reményemet elveszítettem, a világ összeomlott körülöttem, csak sírni tudtam. Hát igen, első szerelem. Nem akartam senkivel ismerkedni ezek után, féltem hogy ugyanez lesz a vége. Két hónap elteltével rámírt egy srác, akivel beszélgetni kezdtem. Aztán kiderült hogy haverja az előtte lévő srác, ami szült kínos helyzeteket akkor, és a továbblépést sem könnyítette. Aztán elég hosszú idő elteltével összejöttem ezzel a sráccal, tehát a mostani párommal. Kicsit nehézkesen alakulnak közöttünk a dolgok élethelyzet váltások miatt, de ezen kívül nagyon jól megvagyunk, nagyon szeretem és ez tudom, hogy kölcsönös. Azonban mikor elkerülhetetlenül egy társaságba kerülök az előző sráccal, minden rossz érzés és egyéb nélkül, de mai napig érzékelhetően nagyon megtaláljuk a közös hangot és elég gyakran utal vissza a korábbi társalgásaink témáira, érzékeétetve, hogy emlékszik miket mondtam. Nem érdekel akkor különösebben, mert túlléptem rajta. Vagyis úgy hiszem. De néha egy-egy magányos pillanatban hiányzik a vele töltött idő. Gyakran eszembe jut ha sétálok, hogy ott vele voltam, tudom miket mondott, és nagyon fájdalmas érzés kerít hatalmába. Mások megmagyarázzák azzal, hogy az első szerelem megmarad mindig. De csak nem maradhat örökké. De mégis olyan rég volt már és annyira boldog vagyok a párommal. Miért érzek így? Normális ez egyáltalán?